A Pokol Ébredése

Első

"És az ördög, aki elhitette őket, vetteték a tűznek és kénkőnek tavába."

Jelenések könyve

Baker City, napjainkban

Az eső kopogása a szélvédőn olyan volt, mint egy távoli dob ritmusa, amely a végzetet jelezte. De akkor még nem tudtam. Nem tudhattam.

Az eső megállíthatatlanul zuhogott, olyan erővel, mintha az ég haragudna ránk. Az ablaktörlők erőlködve siklottak végig a szélvédőn, de alig lehetett látni bármit is odakint. A világ sötét volt és zord, mintha minden fény elmenekült volna ebből a pillanatból. Csak az autó belső terében pattogott az apró lámpa fénye, amely egyedülálló melegséget próbált hozni a feszültséggel teli helyzetbe, de hiába. Az út végtelennek tűnt, és minden méter, amit megtettünk, egyre feszültebbé tette a levegőt az autóban. Anya összeszorított szájjal vezetett.

Az arcát ritkán láttam ilyen merevnek, de most teljesen zárkózott volt, mintha a gondolatai egy másik világban járnának.

Ahogy szorította a kormányt, láttam, hogy az ujjai elfehérednek az erőfeszítéstől.

Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy elkerülhetetlen volt ez a beszélgetés, de egyikünk sem akarta elkezdeni. Az autó belsejében fojtott volt a levegő, az eső monoton zaja szinte hipnotizált, de a gyomromban lévő görcs nem akart oldódni. A csend csak egyre feszültebbé vált, amíg végre anya meg nem törte.

– Nem hiszem el, hogy tehetted ezt, Natalie – A hangja alig volt több egy suttogásnál, de minden szó olyan súlyosan zuhant közénk, mintha ólomból lett volna. – Ez már nem az első alkalom, hogy behívtak az iskolába – a gyomrom görcsbe rándult.

Tudtam, hogy jönni fog ez a beszélgetés, de nem tudtam, hogyan magyarázhatnám meg neki.

A düh, amit akkor éreztem, a frusztráció, minden egyszerre tört ki belőlem az osztályban, és az ablakok egyszerűen apró darabokra törtek. A kezem a combomon pihent, de éreztem, ahogy a körmeim a bőrömbe mélyednek. Valami feszítette a mellkasomat, amit nem tudtam megmagyarázni, de nem volt új érzés. Egész életemben ezt éreztem.

– Anya, én nem akartam – próbáltam mondani, de félbeszakított.

– Nem akartad? Natalie, az ablakok darabokra törtek! Az egész osztály halálra rémült. Most tényleg túl messzire mentél – Szinte hallottam a haragját a szavaiban, de mögötte volt valami más is.

Félelem. És ez megrémített.

Miért félne tőlem? Miért nem mond semmit arról, amit mindketten tudunk?

Az igazság ott lógott a levegőben. Valami irányított, valami, ami mindig ott volt a sarkamban, de soha nem tudtam, mi az. Nem akartam, hogy ez történjen, de valahogy mindig megtörtént. Megpróbáltam válaszolni, de a torkom összeszorult. Az osztályban lévő arcokra gondoltam, a rémületre, ahogy mindenki rám bámult, mintha én lennék a szörnyeteg. És talán tényleg az vagyok. Hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi történt.

Anya mindig azt mondta, hogy legyek jó kislány, és ne okozzak problémát. Persze, akkor még nem értettem, miért mondja ezt mindig.

Azonban gyerekkorom óta furcsa dolgok kísértek. Nem tudtam, miért, vagy hogyan, de néha úgy érzem, mintha valami idegen erő dolgozna bennem. Mint az a nap, amikor Mrs. Weehler születésnapi partiján történt az a dolog. Azt hiszem, hatéves lehettem akkor. Minden tökéletes volt. Anya felöltöztetett szépen, azt mondta, viselkedjek jól, mert Mrs. Weehler fontos szomszéd volt. A születésnapi torta hatalmas és gyönyörű volt, mindannyian köré gyűltünk, amikor hirtelen, a torta felemelkedett a levegőbe. Mindenki sikoltozott, én pedig csak álltam ott, és éreztem, hogy valami megragadja a belsőmet. Aztán a torta visszazuhant egyenesen Mrs. Weehler fejére.