A pokol gyermekei sorozat első része.
A világ, mely eddig látszólagos békeben ringatózott, most a háború sötét fellegei alá hajol. Egy különleges gyermek születése megbolygat mindent, amit az emberek eddig ismertek.
Natalie élete egyetlen pillanat...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
„Mert Isten nem kímélte a bűnbe esett angyalokat, hanem a pokol mélységébe vetette őket."
Péter 2:4: ____________________
Az éjszakát elnyomó fények mindent beborítottak, amikor Lucifer, a fények legfényesebbike, ott állt a mennyei birodalom peremén.
Isten teremtésének dicsősége ragyogott körülötte, és mégis, a fenséges fények mögött sötétség derengése gyülekezett szívében, mint egy sosem látott, csillapíthatatlan éhség. Tudta, hogy amit akar, az tiltott, sőt talán megérinthetetlen: az önállóság, a saját akarat és hatalom birtoklása. A szentséges mennyei udvar előtt bátorságot vett magán és előlépett.
– A fényből való vagyok, hát miért ne lehetne a fény az enyém? – gondolta Lucifer, és ebben a pillanatban elnyelte a sötétség.
Nem volt bűne, csupán az igazságot kereste, a választ, hogy miért volt kevesebb egy oly mindent felülmúló hatalomnál.
A szíve súlyos lett, és amikor visszatekintett, látta a haragvó tekinteteket, a szent angyalok hadát, akik ítélettel néztek le rá.
– Te, a legragyogóbb mind közül – szólt egy mennyei hang. – Megkérdőjelezed a létezést, amelyet Isten kegyelméből nyertél?
A szavak belülről égették őt, de büszkén kihúzta magát, és kimondta, amit addig nem mert.
– Igen. A fény mindenkié, és én magam is egy új birodalmat építhetnék, ha megadnád a lehetőséget. Én is uralkodhatnék – A szavak alig hangzottak el, amikor Lucifer teste megtelt fájdalommal.
A szárnyai, a szent, ragyogó tollak, amelyek a létezésének legnagyobb dicsőségét hordozták, lassan sötétlő, lángoló árnyékokká váltak. Szégyen, harag és düh futott végig rajta, ahogy érezte, hogy a világ, amelyet oly hosszú ideig ismert, most végleg elzárja őt.
És ekkor zuhant alá.
A mennyország kapui mögött, ahol a fény eltűnt, a száműzött angyal örökre elhagyta a ragyogását. A bűn árnyéka alatt, Lucifer száműzetése a sors legnagyobb csapását jelentette.
A mélység nem csupán egy hely volt: az elutasítás, a megtagadás keserű völgye. Lucifer a pokol lángjai között találta magát, a fényből és tisztaságból száműzve, s minden, amit valaha szeretett, eltűnt belőle, hogy helyet adjon a bosszúnak.
– Ha a fényt nem birtokolhatom odafent – suttogta Lucifer, most már a démoni birodalom királyaként. – Akkor itt, e mélyben építek birodalmat, amelyben a fény sosem érinthet meg engem. Megalkotom saját hatalmam, amely úgy éget majd, ahogy engem égetett Isten árulása.
Lucifer arca eltorzult, ahogy a mély dühöt és megvetést táplálta, érezve a sötétség minden egyes árnyalatát.
És tudta, hogy a bosszú nem ér véget a bukásával: egy nap eljön az idő, amikor az égi világ minden angyala szembesül vele. Lucifer örökre magába zárta a fájdalmat, és esküt tett, hogy egykor mindannyian meglakolnak érte.
A pokol kapui zárva voltak előtte egykor, de most már ő volt azoknak ura.
A bukás fájdalma, a megvetés keserűsége többé nem jelentett terhet, a szívében lüktető bosszúvágy éltette. Az idő már nem fogta őt minden egyes eltelt pillanat csak egy újabb lépés volt a cél felé. A bosszú láthatatlan hálója lassan, biztosan fonta körbe az egész világot, s Lucifer türelmesen várta a megfelelő alkalmat, hogy lehulljon a lepel.
– Ha nem birtokolhatom a fényt, hát sötétséget hozok a fényre – mormogta, és szavaival elindított egy ősi varázslatot, amely mindent átitatott.
Elszórt egy magot az emberi világba, apró rezzenésként, amely lassan növekedni kezdett, terjedt, mint a láthatatlan pestis, amely elpusztít minden reményt.
A halandók között járva Lucifer gyakran megjelenítette magát ismeretlen férfiként, egy árnyként, amely különleges erőt, látszólag végtelen lehetőséget kínált azoknak, akik elég vakmerőek voltak ahhoz, hogy segítséget kérjenek. Tudta, hogy a bosszú nem mindig a leghangosabb robajjal érkezik, néha épp egy halk susogás, amely sötét gondolatokat kelt, elég ahhoz, hogy elérje célját. Ahogy évszázadok teltek, a pokol erői fokozatosan fészkelték be magukat az emberi világba, minden lépés egy újabb láncszem volt a bosszú láncolatában. Lucifer élvezettel nézte, ahogy a világ lassan, de biztosan az ő befolyása alá kerül.
Ám ez nem volt elég: tudta, hogy egy végső csapásra van szükség, amely végleg megtör mindenki felett, aki egykoron ellene fordult.
Egy különleges lélekre várt, akinek sorsa összekapcsolódik mindazzal, amit ő tervezett. Ha elérkezik az idő, és ez a lélek a megfelelő helyre kerül, minden összeomlik majd. Lucifer türelmesen, akár egy mesterszövő, állította fel csapdáját, s tudta, hogy amikor az végre bekattan, a világ, amely egykor kizárta őt, térdre rogy előtte. Most, a kapuk mélyén állva, megvetéssel nézte az angyalok birodalmát. Egy utolsó, sötét gondolat suhant át az elméjén: A bukásomból születik az én diadalmom. És amikor végre eljön az idő, minden fény kihuny.
A néma ígéret, amely a mélységből született, végül a valóság határvonalára lépett, és a bosszú beteljesült.
