Az ellentétek vonzzák egymást?

2. fejezet - Románia

Románia lélekszakadva rohan végig Kisinyov (Chișinău) utcáin. Az aggodalomtól alig lát valamit, egy busz épp idejében fékez le, nehogy elüsse őt.

Szinte berobban a kórház főbejáratán, és azonnal a recepcióspulthoz szalad.

A váróteremben többen megbámulják, mert bár az államok jelenléte nem megy csodaszámba mégis, mit keres Románia a Medpark kórházban, Moldova területén?

Az ország lihegve támaszkodik meg a pulton.

- Látogatóba. Jöttem. - mondja anyanyelvén.
- Neve?

Románia értetlenkedve néz fel, majd trikolór arcára mutat, de látva a recepcióshölgy unott arcát, gyorsan bediktálja.

- Melyik beteghez? - kérdezi.
- Moldova Vulturhoz.

A nő böngészi egy ideig a számítógépét, mialatt az ország idegesen dobol az ujjaival.

- Sajnálom, a beteg jelenleg nem látogatható - közli végül.
- Miért nem? - döbben le az állam.
- Ezt nem áll módomban közölni önnel.

Románia mérgesen az pultra csap, mire a nő összerezzen.

- Már hajnal óta utazom, amióta megkaptam a hírt, hogy a húgomat kritikus állapotban szállították kórházba, és azóta már ültem vonaton, buszon és átrohantam a fél várost. Mindösszesen két óra alatt elszívtam másfél doboz cigarettát. Semmi másra nem vágyok, csak arra, hogy végre láthassam Moldovát, és mag most azt meri mondani, HOGY NEM MEHETEK BE HOZZÁ?!
- Kérem, üljön le a váróba! Értesítem, ha lesz valami. - mondja a hölgy kissé lesokkolódva, de makacs határozottsággal.

Románia dühösen löki el magát a pulttól, és leül egy székre. Minden erőfeszítése ellenére érzi, hogy egyre feljebb megy benne a pumpa. A francba is! Ő Románia, neki egy ember se mondja meg mit tehet és mit nem!

Valaki megkopogtatja a vállát. Idegesen megfordul, de látva, hogy csak egy hatévesforma szemüveges kisfiú, nyugalmat erőltet magára és megkérdezi tőle, mit akar. A fiú nem válaszol, lehet nem ért románul? Az ország átvált oroszra, mire a gyerek tekintete felderül, és halkan beszélni kezd.

- Nem értettem tisztán, de Moldovát keresed, ugye?

Románia bólint.

- Apukám úgy tudja, a legfelső emeleten műtik éppen, és nincs túl jól. - erre az állam elsápad.
- De ne aggódj, én tudom hogyan jutsz el hozzá észrevétlenül. A kórház bal oldalán felújítás van, de ma nem dolgoznak a munkások, szóval az egész kihalt. Onnan fel tudsz menni lépcsőn.
- Oké, de melyik bal oldalán? - kérdezi az ország. Nekem vagy neki? Sokan összekeverik az irányokat ennyi idősen.

A gyerek az üdítőautomaták felé mutat.

- Köszönöm szépen... Izé... Mi is a neved?
- Dmitrij Felikszovics Zsukovszkij.
- Mindent köszönök Dmitrij. - mondja őszinte hálával, majd egy román címert ábrázoló kitűzőt nyom a kisfiú kezébe.

Egy óvatlan pillanatban (amikor a recepcióshölgy nem figyel) kioson a váróteremből.

Elhalad az automaták mellett, végigcaplat a hematológián, majd a takarítószertárak mellett. Itt már alig hallatszódik a kórházak folyosóin tapasztalható általános zsibongás.

És ha ezen az ajtón kimegyek, már a felújításon leszek.

Románia lenyomja a kilincset, de az ajtó nem mozdul. A rángatásra se nyílik. Halk szitkozódással veszi tudomásul, hogy zárva van.

Lévén, hogy nem ismeri a helyet (tehát nem tud másik útvonalat), úgy dönt betöri az ajtót.

Az üvegajtó hangos csörömpöléssel megadja magát, szerencsére nem siet ide senki se a zajra, így az ország előtt szabad az út.