Az ellentétek vonzzák egymást?

7. fejezet - Szörnynek érzem magam

Miután az utolsó vendégtől is elbúcsúztak, Románia semminél sem vágyott jobban arra, hogy aludjon egyet, annak ellenére, hogy csupán fél öt lesz.

Képzelhetjük mekkora meglepetésként érhette őt, hogy miután a részeg Szerbiát elvezette a vendégszobába, a saját hálójában az irattáras komódjánál találja Magyarországot.

- Te meg mit keresel a szobámban? - vonja kérdőre.

- Izé. Ragtapaszt. Bulgária mondta kábé egy perce...
- Bulgaria már negyedórája elment, ahogy a többi vendég is.

Magyarország összezavarodik. Akkor mennyi lehet az idő?

Ránéz a szobaajtó fölé felfüggesztett órára, és elszörnyedve veszi tudomásul, hogy már 16:31 van. Pedig lépnie kell, mielőtt 16:32 lesz.

Románia követi az ország tekintetét, de nem érti miért rezelt be ennyire. Talán fontos találkozóról késett le, vagy mi?

Magyarország kinyitja a mellette lévő ajtót, hogy a konyhán keresztül elhúzhassa a csíkot, de a helyiségből már nem tud kimenni, mert Románia megragadja a karját.

- Mit képzelsz hová mész? Addig itt maradsz, amíg el nem árulod, mit csináltál a szobámban! - látta, hogy azt a mappát nézte meg. Ki kell derítenem mennyit látott.

- Mennem kell haza, később elmagyarázhatom... - próbál kibújni a szituáció alól, miközben idegesen szugerálja a konyhában lévő ingaórát. Várj egy picit! Csak egy kis időt kérek. Nem láthatja meg a sebhelyemet!

Szégyelli azt a sebhelyet, mert legnagyobb gyengeségét jelképezi - ezért visel mindig szemkötőt. Nem akarja, hogy bárki főleg Románia (aki tudta nélkül a seb okozója) meglássa. Rajta kívül senki sem tudja hogyan, mikor, és miért keletkezett, vagy miért pont így néz ki. Még Lengyelországnak sem árulta el.

Érzi, testét forróság önti el, és ömleni kezdenek a véres könnycseppek bal szeméből, ezért gyorsan elfordul.

- Most mit művelsz? - értetlenkedik a román és Magyarország vállára teszi a kezét, hogy maga felé fordítsa. A hirtelen érintéstől az állam viszont automatikusan odakapja a fejét, felfedve ezzel az arcán végigfolyó vért.

- Ez meg mi? - suttogja, de a kérdezett nem reagál. Várja mit fog tenni a másik, ő nem fogja beavatni a titkába, az is biztos.

Románia összeszorítja a szemeit, koncentrál, hogy önmaga tudjon maradni. Itt van az alkalom. Tökéletes egyveleg: fél és ki van szolgáltatva. Azt teszel vele amit akarsz. Senki sem fogja megtudni.

Elméjét túl gyorsan borítja el az érzés, nem képes tovább feltartóztatni.

Magyarország az egészből annyit lát, hogy a vele szemben álló lehajtja a fejét, és megtámaszkodik a konyhapulton. Mikor feltekint a szemei nagyon vörösnek tűnnek. De valami más is látszik benne: vágy.

Fenyegetően megindul, a zöld szeműnek fogalma sincs, mit tervez, de önkéntelenül hátrálni kezd, míg a háta a falnak nem ütődik.

- Mit akarsz?

A vörös szemű odalép hozzá és le akarja húzni fejéről a szemkötőt.

Magyarország rávágna a kezére, de a magasabbik megfogja mindkét kezét, és jobbjával a magyar feje fölé szorítja.

Az alacsonyabbik elképed: meg sem bír moccanni. Nem ismerné be, de gyakorlatilag retteg. Meg akar ölni, vagy mi a faszom?!

Románia lassan, élvezettel lenyalja magyar arcáról a vért. Hihetetlenül jól esik neki. Most érzi csak igazán, mennyire éhes valójában.

- Végre... Hogy ez mennyire hiányzott~ - mosolyodik el.

- SZÁLLJ MÁR LE RÓLAM EMBER! Mi a rákot csinálsz?!

A szemkötős félelemmel vegyes dühvel néz fel Romániára. Az kajánul elvigyorodik.

- Nyugi, nem fog fájni! - mondja, majd belemélyeszti szemfogait Magyarország zöld nyakhajlatába.

Az állam felkiált a hirtelen fájdalomtól. Megróbál szabadulni támadójától, de ez kéz nélkül eléggé lehetetlen próbálkozás.

Érzi, hogy folyamatosan gyengül. Lassan lecsúszik a földre. A halál ismerősen jeges fuvallatát érzi, majd lecsukódnak a szemei.

Románia tudatában az utolsó hajlam is szertefoszlott azt illetően, hogy visszafogja magát. A külvilág kezd beszűkülni. Minden korty után egyvalamit érez: Még!

Harminc évig harcolt belső énje ellen. Harminc éve folyamatosan éhes.
Harminc év nem sok idő egy államnak, de egy vámpírnak igen.

***

Szerbia a kiáltozásoknál felriadt, de csak percek múlva szánja rá magát, hogy felkeljen. Kimegyek a konyhába - innom kell valami piát, ez a fejfájás szörnyű.

Kitámolyog a folyosón keresztül. Kinyitja az ajtót, viszont mire felfogja mi történik, úgy érzi egy életre kijózanodott.

- Rumunija! - kiált rá, de a szólított meg sem rezdül.

Odamegy hozzá, hogy elhúzza onnan, de mikor közelebb megy, a vámpír reflexből megfordul, elkapja, és kicsavarja Szerbia csuklóját.

- Á-áu! Nyugi, csak én vagyok az!

Románia megdöbbenve ismeri fel az őszinte rémületet barátja könnyes szemében. Tőlem fél - suhan át agyán.

Tudatára ébredve néhány pislogás után kitisztul a szeme. Elengedi Szerbia csuklóját, majd visszanéz Magyarországra.

- Úristen! - eltakarná a szemét, hogy ne kelljen látnia, de annyira lesokkolódik, hogy mozdulni sem bír.

Szerbia felhúzza a földről, belöki a szobájába és rácsukja az ajtót.

- Maradj itt! - szól neki.

Így Románia egyedül marad a gondolataival.

Hogy tehettem meg? Miért?! Túl erős volt a kísértés...

Arcát kezébe temeti, de el is kapja rögtön - érzi, hogy véres. Kisiet a szobához tartozó mosdóba és elkezdi lemosni.

- Jól esett?
- Basszus! - Románia hátraugrik, amikor hasonmása megszólítja a fürdőszobatükörből - Frászt hozod rám!

- Nem válaszoltál~
- Dehogy esett! Bűntudatom van...
- Persze. - tükörképe kuncogni kezd - Ne hazudj magadnak!

Románia mélyen hallgat. Karjait összefonja maga előtt.

- Valld be őszintén. Mámorító volt, mi~?
- JÓL VAN! - csattan fel - Persze, hogy az volt!
- És megkönnyebbültél?
- Hát... Jobban érzem magam, de...
- Igen? - a hasonmás kíváncsian várakozik, és megereszt egy önelégült mosolyt is, mert tudja, mit fog mondani Románia. Elérte a célját.

- De... Nem volt elég. És ezért szörnynek érzem magam. - suttogja elkeseredetten.

A tükörben lévő felkacag.

- Ugyan, drágám! Te az is vagy.