Egymillió fontos bébik | ✓

12.1 Pandora szelencéje

St Bartholomew kórház, London, április vége

– Eddig csak egy nővért találtam, ő azt mondta, hogy a műtőben van. Ez jó hír, nem? – érkezett meg Barbara két palack vízzel a kezében.

Cynthia nem tudta eldönteni, hogy jó-e, csak annyit, hogy hír. Csodálta Barbarát, hogy ennyit ugrabugrált, őt mintha odaszögelték volna a váró kényelmetlen, műanyag székéhez, ahová körülbelül háromnegyed órája irányították őket. Akkor annyi utasítást kaptak, hogy várjanak, majd tájékoztatják őket. Jobban örült volna Leopoldnak maga mellett, de úgy döntöttek, a férfi maradjon inkább hátra, és tartsa a frontot, Barbara pedig esküdözött, hogy aznapra nincsenek halaszthatatlan feladatai. Cynthiának nem volt ereje vitatkozni vele, és akkor úgy érezte, képtelen lenne egyedül bemenni a kórházba, ezért rábólintott.

Ajánlotta neki, ne csak a katasztrófaturizmus miatt legyen itt.

Átvette a vizet, de csak szorongatta fél kezében, a másikban a telefonját tartotta. Egy elküldetlen üzenet állt a képernyőn.

Amint tudsz, hívj fel.

Egyszer már próbálta hívni Mirandát, de akkor hiába csörgette. Most lekopogott ennyit, majd bénán meredt a betűkre. Ez elég sürgető, vagy többet kellene írnia? De még alig tudnak valamit...

– Miranda a felesége, ugye? – nézett bele Barbara a telefonjába. – Ó, basszus, neked kell közölni vele a hírt?

– Ki más közölhetné? – kérdezett vissza ingerülten Cynthia, majd elküldte az üzenetet. Charlotte-ot is fel kellett volna hívnia, de hozzá még kevesebb kedve volt. Tudta, hogy a nő össze fog törni, és akkor ő sem bírja tovább tartani magát.

Hogy lehetett ilyen ostoba?! Miért nem ismerte fel azokat a röhejesen egyértelmű tüneteket?

Pedig már volt benne gyakorlata...

Leyton falfehéren, a kellemes hőmérséklet dacára az izzadtságában fürödve vett részt az értekezleten, miközben végig összekulcsolt kézfejének támasztotta a homlokát, talán hogy ülve bírja tartani magát. Amikor megszólalt a hangjából hiányzott a szokásos mély, zengő tónus.

De Cynthia nem törődött a jelekkel. Lefoglalta, hogy kiakadjon a férfi akadékoskodásán és vádaskodásán.

Nem mert belegondolni, mi történt volna, ha sértettségében utána sem ered, amikor olyan váratlanul faképnél hagyta őket a tárgyalóban.

De utána ment, és a térdére támaszkodva találta meg egy gyanús tócsával előtte a földön. Cynthia még akkor is azt hitte, hogy a túl jól sikerült este melléktermékét látja...

Unokatestvére viszont zihálva próbált levegőhöz jutni. Hiába.

Cynthia leblokkolt, míg az események megfoghatatlan sebességgel gyorsultak fel körülötte. Mire újra fel bírta venni a fonalat, már ismét a tárgyalóban voltak. Barbara a mentőket tárcsázta, közben Leopold az unokatestvérének próbált segíteni. A székbe helyezte, kigombolta az öltönyét, kioldotta az övét és kirángatta az ingét a nadrágjából. De minden igyekezete ellenére sem tűnt úgy, mintha Leyton egy szemernyivel is jobban lett volna. Összeszorított szemekkel ült görcsösen kapaszkodva a kartámaszokba, és úgy kapkodta a levegőt, mintha a földszintről futva lépcsőzőtt volna fel tárgyalókhoz az imént.

– ... A LÉN irodaépületében, negyvenes férfi, nehezen kap levegőt, verejtékezik és... Érzel fájdalmat valahol? – kérdezte Barbara már a fülére tapasztott telefonnal.

Leyton nem válaszolt, de jobb kezével félreérthetetlenül a mellkasára mutatott.

Minden rohadt tünet stimmelt, Cynthiában mégis csak ezen a ponton realizálódott, hogy újra megtörténik. A szeme láttára kap a rokona szívrohamot.