Vihar után (Pogány Induló ff.) by Éjjelek és Nappalok

1.

Második felvonás

/Elvarratlan szálak/

Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok, egyre jobban csak kallódok el a világban, ahová születtem. Létezésemet csupán csak kín borítja be. Céltalanul bolyongok, akár egy meteorid darabka a sűrű feketeségben. Nincs célom, csak vagyok és sodródom az árral. Az idő múlásával lassan felemésztem magam, a körülöttem lévő kínt és a megmagyarázhatatlan érzéseket. Már erőtlenül kelek és fekszem le, ahogy a napszakok váltakoznak és nem történik semmi. Csak én és a bennem tomboló vihar, ami szépen lassan magával ragad majd, egészen addig, amíg teljesen semmivé nem válok. Aztán hamuvá égek a gondolataim perzselő máglyarakásán. Elvesztem. Elveszítettem önmagamat. Az egyetlen ami most mozgat bennem valamit az az, hogy megtaláljam Stephanie szüleit, akik ezt tették. Elvették a legféltettebb kincsemet.

-Haver, kelj már fel. -lépett be a szobába John. Amióta megtörtént a dolog, azóta az időm nagy részét itt töltöm. Nem tudok elszakadni innen. Most még nem.
-Mennyi az idő? -kérdeztem fordulva egyet az ágyon.
-Fél 4 lesz 3 perc múlva. Több, mint 12 órát aludtál. Enned kéne valamit. -majd kiment.
Lassan feltornáztam magam az ágyon, és az ablakon bámultam kifelé. Szakadt az eső. Kivonszoltam magam a konyhába hogy igyak valamit, de éreztem, hogy a lábaim lassan feladják a szolgálatot, így meg kellett támasztanom magam a konyhapulton.
-Tesó, nem csinálhatod ezt. Muszáj enned valamit. -kérlelt. Napok óta megint nem ettem semmit.
-Nem vagyok éhes. -feleltem egyhangúan.
-Azt kétlem. Hozok valamit a boltból.
-Jól leszek, oké? Tényleg. Csak...csak hagyjuk a faszomba. Megyek aludni. -indultam volna a szoba felé, de John elém állt.
-Marci, figyelj rám. Nem csinálhatod ezt magaddal. Nem emésztheted magadat. Nem a te hibád. Csak térj már észhez, kérlek. -fogta meg két karomat majd egyet rántott rajtam, hogy kicsit észhez térjek.
-Addig nem nyugszom, amég meg nem talátam azt a két rohadékot.
-Azzal nem változtatsz semmin. Ő már halott, haver. -mondta elcsukló hangon. Éreztem, ahogy az idegesség átfut rajtam és urrá lesz a testemen. Megfeszültem.
-Ha ezt mégegyszer kimondod, John én esküszöm...beverek egyet. -szorítottam ökölbe a kezem.
-Nyugodj le. Hozok valami kaját.

Az időm nagy részét alvással töltöttem, de amikor ébren voltam, csak a gépet böngésztem hátha rábukkanok valami nyomra. Ami elvezet hozzájuk. Felcsaptam FBI ügynöknek, csak szólóban. Addig úgysem nyugszok meg, amég a szemem előtt nem lesznek. Megbosszulom, amiért elűzték innen az életemet.
Halk kopogást hallottam az ajtó felől, majd elmotyogtam egy "gyere" szerűséget.
-Hoztam kaját. És valakit, aki beszélni szeretne veled.
Hirtelen megjelent az ajtóban Kupak. Több hete nem láttam őt.
-Csá tesó. -jött oda hozzám, majd egyik karjával átölelte a vállamat.
-Min dolgozol? -nézte a monitor képernyőjét.
-Keresem azokat a faszkalapokat. Van valami baj?
-Ezt én is kérdezhetném tőled. Hetek óta nem válaszolsz az üzeneteimre, gondoltam rádnézek, hogy jól vagy e.
-Persze, jól vagyok. Minden fasza.
-Tesó, nem úgy nézel ki, mint aki jól van. John mondta, hogy nem eszel. Szóval most felemeled a valagad, és kijössz kajálni. -ütögette meg a hátam.
-Nem vagyok éhes.
-Ne csináld ezt. Tesók vagyunk, aggódom érted.
-Értem nem kell. Törődj a saját dolgoddal. Én megleszek.
-Baszki tesó. Nem ismerek rád. Ez nem te vagy. -állt elém.
-De, ez én vagyok. Miért nem foglalkozol inkább magaddal?
-Nem. Ez kurvára nem az a Marci, akit megismertem. Sztef meghalt, nem tehetsz semmit már.
-Miért kell örökké ezt hajtogatni, amikor én is nagyon jól tudom? -ordítottam. A bennem felgyülemlő düh szépen lassan kiutat keresett magának. Már nem bírtam tovább magamban tartani.
-Majd ha lehet veled higgadtan beszélni, keress meg. -majd kiment.
Fejemet a kezeim közé temetve ültem tovább. Egymagam. Ahogy már lassan egy éve.