Vihar után (Pogány Induló ff.) by Éjjelek és Nappalok

6.

/hogy tehetted?/

A telefonálásból kiszűrtem, hogy bizony nem John van a lakásban, hanem rosszabb. Marci. És épp valakivel beszélt telefonon, ezért pattantam fel abban a pillanatban és másztam be a szekrényembe. Abban a pillanatban nyílt az ajtó és Marci lépett be rajta. Kapkodtam a levegőt az ijedtségtől, és attól, hogy majdnem lebuktam.
-Dehogyis. Ez most más. Aha, kurva nagyot fog menni. Oké, figyelj, lassan ott vagyok, most leteszem.
-Jó, ezt már megdumáltuk. Sietek.
-Feljöttem hozzád, itthagytam valamit. -szóval Johnnal beszél.
-Mi? Miért? Mondom sietek, csak...-a mondat felénél megállt, majd hosszas csend után folytatta.
-Haver, te emlékszel arra a nyakláncra amit Sztef kapott tőlem tavaly? Aha, az a szivecskés. Eddig nem volt itt az asztalon...-ebben a pillanatban szó szerint pofáncsapott a felismerés, miszerint zuhanyzás után nem vettem vissza. Baszki, ez most bukta.
-Hol volt? Úgy emlékeztem rajta volt amikor...tudod. Na mindegy. -sóhajtott, majd mintha leült volna az ágyra. Nagyszerű, mindjárt bepisilek.
-Tudom haver, de még mindig annyira nehéz. Képtelen vagyok elfogadni, nem fog menni...tudom, de...-a résen kipillantottam, ekkor láttam meg Őt. Ott ült az ágyamon, egyik kezében a nyakláncomat szorongatta. Másik kezében a telefon. Arca letört volt, sosem láttam még ilyennek. Szívem szerint oda futottam volna hozzá, hogy átöleljem, de tudtam, hogy ez nem opció. A könnyeim akaratom ellenére is kiszöktek, végigfolyva arcomon. A szívem szakad meg miatta.
-Tudom...indulok lassan. -a nyakláncomat a zsebébe süllyesztette, majd felállt az ágyamról. Nem bírtam tovább. Így kellett látnom őt, miattam lett ilyen. Ahogy ott ült, az ágyamon, a lilára festett falak közt és csak meredt maga elé. Még mindig emészti a tudat, hogy én nem vagyok itt. Vagyis ő nem tudja. Azt éreztem abban a pillanatban, hogy meg kell tennem. Nem hagyhatom őt tovább tudatlanul, ebben az állapotban.
Lassan kinyitottam a szekrényem ajtaját, kiléptem rajta remegő lábakkal. Az egész testem remegett. Ő még mindig az ajtóban állt háttal nekem. A falon lévő képeket nézegette.
-Bárcsak itt lennél...-suttogta alig hallhatóan. A szívem összefacsarodott a szavai hallatán.
-De hisz itt vagyok. -a szavak megkönnyebbülve hagyták el a számat.

•Marci szemszöge•

Mielőtt a studiba mentem volna, eszembe jutott, hogy mostanában nem vittem Sztefnek virágot. Így bementem egy random virágboltba egy szál rózsáért, majd már úton is voltam John lakása felé. Mielőtt beírhattam volna a kapukódot, csörgött a telefonom.
-Mondd haver.
-Mikor érsz ide? -szólt bele John.
-Mindjàrt. Most indulok, csak még elintézek valamit. -közben már a lakás előtt voltam. Lassan behelyeztem a nyílásba a kulcsot, elfordítottam, aztán már bent is voltam. John még pár hónapja adott nekem egy kulcsot, hogy bármikor be tudjak jönni ha nem akarok otthon lenni. Ez olyan menedék nekem.
-De ugye nem bizniszelni mentél? -kérdezte némi kíváncsisággal.
-Dehogyis. Ez most más. -nyugtattam meg.
-Akkor jó. Várod már az új lemezt?
-Aha, kurva nagyot fog menni. -nevettem.
-Az fix.
-Oké, figyelj, lassan ott vagyok. Most leteszem.
-Ugye nem a lakásban vagy? Marci, nem csinálhatod ezt.
-Jó, ezt már megdumáltuk. Sietek. Feljöttem hozzád, itthagytam valamit.-hazudtam.
-Indulj el, most. Marci nem várunk tovább. -mondta idegesen. Valami itt nekem bűzlik.
-Mi? Miért? Mondom sietek, csak...-ekkor vettem észre valamit, ami eddig nem volt itt. A nyaklánc. Amit még tőlem kapott a 18. szülinapjára. Másnak nem lehet ilyen, hisz én magam csinátattam egy ékszerüzletben.
-Haver, te emlékszel arra a nyakláncra amit Sztef kapott tőlem tavaly? -szakított félbe, mikor mondani akart valamit.
-Melyik? Az az ezüst...
-Aha, az a szivecskés. Eddig nem volt itt az asztalon...-gondolkodtam el.
-Jaa, múltkor találtam meg. -köhintett egyet.
-Hol volt? Úgy emlékeztem rajta volt amikor...tudod. Na mindegy.
-Marci, tudod hogy ezt már megbeszéltük. Most pedig gyere.
-Tudom haver, de még mindig annyira nehéz. Képtelen vagyok elfogadni, nem fog menni...tudom, de... -szavaim elakadtak. Milliószor átbeszéltük ezt Johnnal de akkor is nehezemre esik felfogni a történteket.
-Marci, nem tudsz mást tenni. Most csak annyit, hogy idetolod a valagadat de gyorsan.
-Tudom...indulok lassan. - a nyakláncot, amit eddig a kezemben szorongattam, gyorsan zsebre raktam. Legalább lesz egy kézzel fogható emlékem, ami mindig velem lesz. Ha már Ő nem lehet.
Úgy gondoltam, ideje elindulnom, hisz már késő volt, a fiúk meg vártak rám a stúdióban. Mielőtt még kiléptem volna a szobából, megakadt a szemem a falon lévő képeken. Amiken ő és John volt. Aztán egy másik, azon ketten vagyunk. Épp mekit falunk be a kanapén, mindketten mosolygunk mint valami tejbetök. Istenem, de hiányzik a mosolya...
Eszembe jutott a rengeteg emlék amiket együtt éltünk át. Az a sok együtt töltött idő, amikor csak mi ketten voltunk és a világ megszűnt számunkra létezni. Az, amikor Ő még itt volt velem. Amióta elment, nekem az egész világ megszűnt. Nem maradt más, csak én és a marcangoló gondolataim, amik nem hagynak nyugodni soha. Vajon ha többet teszek érte. Ha többet teszek értünk, akkor most minden más lenne? Most ő is itt lehetne velem? Túl késő mindezt magamban megvitatni, hisz már semmi sem lehet olyan, mint régen.
-Bárcsak itt lennél. -suttogtam magam elé, bár nem akartam hangot adni a gondolatomnak.
-De hisz itt vagyok. -egy hang jött mögülem, mire az egész testem megfagyott. A gyomrom görcsbe rándult. Ez a hang...bárhol felismerném. De...az nem lehet. Ő nem lehet itt, az teljes képtelenség.
Erőt vettem magamon, majd szép lassan megfordultam, a hang irányába.
Nem. Biztosan csak képzelődöm. Ő nem lehet az, az elmém játszadozik velem már századjára.
-Te nem vagy itt. Nem lehetsz igazi. -suttogtam végig a lányt nézve. Azt a lányt, akiért egy évvel ezelőtt az életemet adtam volna. Mai napig oda adnám.
-Itt vagyok, Marci. -könnyes szemekkel bámult engem, amitől megfagyott az ereimben a vér. Ha nem az elmém szüleménye, akkor...itt van?
Lassan közeledtem felé, közben próbáltam feldolgozni a látottakat. Amit akkor láttam, a saját szememmel. Nem mozdult meg, de minden lépésemnél egyre jobban potyogtak a könnyei. Most biztosan csak álmodom, vagy elestem és bevertem a fejem.
Megálltam előtte. Nem voltunk köztünk több 10 centinél. Csak figyeltem Őt, és minden erőmmel azon voltam hogy ne essek össze. Ez lehetetlen, ő nem lehet itt.
Kezemet lassan felemeltem. Meg akartam érinteni. Meg akartam tenni azt, amire már egy éve várok. Hogy újra érezhessem minden porcikámmal a jelenlétét, hogy újra halljam a hangját és lássam azt az édes mosolyát. Kezemet lassan az arcához érintettem, mire beleremegett érintésembe. Lassan lehunyta szemeit és egyik kezével megfogta az enyémet. Éreztem Őt. Éreztem, hogy itt van velem. Keze olyan meleg és puha volt. Nem képzelődöm. Ő tényleg itt van.
-De ez...lehetetlen. -suttogtam, miközben az arcát fürkésztem. Szemei lehunyva voltak még mindig, majd mikor meghallotta a hangomat, kinyitotta őket. Az a megbabonázó zöld szempár, ami lassan két éve elvette az eszemet, és egy évig nem láthattam, most visszanéz rám. Könnyekkel telve, de minden egyes pillantásában látom a fájdalmat.
-Semmi sem lehetetlen, Marci. Itt vagyok, veled. -mosolyodott el egy pillanatra, nekem meg a szívem egy hatalmasat dobbant, de abban a pillanatban kitört belőlem a zokogás. A semmiből jött olyan hirtelenséggel, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Csak jött, és én hagytam hogy eluralkodjon rajtam. Ott zokogtam az arcomat a kezeimbe temetve és képtelen voltam elhinni, hogy életem szerelme, akit nemrég elveszítettem, most itt áll előttem.
-Marci, semmi baj. -simogatott, mire egyre jobban csak zokogtam. Ahogy a nevemen szólított azzal az angyali hangjával, felrepített az egekbe. Lassan magához húzott és szoros ölelésbe vont, miközben belőlem csak úgy dőlt a zokogás.
-Mondd, hogy nem csak egy álom vagy. Kérlek, mondd hogy tényleg itt vagy. -motyogtam, miközben egyre jobban csak szorítottam magamhoz az apró, törékeny testét.
-Itt vagyok, nyugodj meg. Itt is fogok maradni. -hangja elcsuklott, majd ő is zokogásban tört ki. Nem akartam elengedi őt. Egyszerűen csak...azt akartam, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Mi van, ha most elengedem, és soha többet nem érezhetem? A levegőt egyre gyorsabban vettem, azt éreztem abban a pillanatban hogy megfulladok. Nem kaptam levegőt. Sztef lassan az ágyra fektetett és próbált megnyugtatni, de nem igazán sikerült, ugyanis elkezdtem remegni. A levegővétel továbbra sem sikerült, csak feküdtem ott, remegve és fuldokolva.
-Itt meg mi a fasz van? -rontott be John a szobába, a háta mögött Kupakkal.
-Jézusom haver, jól vagy? Mi a baj? -futott oda hozzám.
-Te. -Kupak egyre közeledett Sztef felé, léptei kimértek voltak. Idegesnek tűnt.
-Te tehetsz erről. -mutatott egyenesen rá.

/Stephaine/
-Te vagy az oka ennek, igaz? -Andris előttem állt, szemei szikrát szórtak.
-Nem elpofáztam, hogy tartsd magad távol tőle? -ordított, mire az összes bátorságom elillant.
-Elpofáztam, Stephanie. Megmondtam a szemedbe, hogy ne merj ártani mégegyszer a legjobb barátomnak. Nézd meg! -mutatott Marcira, aki az ágyamon fekve próbálta kiegyenlíteni a légzését. John mellette ülve kikerekedett szemekkel figyelte a történteket.
-Nézd meg mit művelsz vele! -ordított továbbra is. A könnyeim egymás után folytak le arcomon.
-Hát nem érted, hogy csak rosszat teszel mindenkinek? Bárcsak meghaltál volna! -itt a szívem egy pillanatra megállt. A levegő belém fagyott, ahogy a szavak is. Éreztem, hogy a szívem úgy facsarodik ki, akárcsak egy citrom.
-Elég! Elég! Kussolj bazdmeg! -ordított Marci az ágyon fekve, lihegve, az utolsó erejével. Arcán düh jelent meg. Olyan harag, amit ez előtt sosem láttam rajta.
-De tönkretesz baszki! Nem veszed észre? Tényleg ennyire gecire hülye vagy? -lépett az ágyam felé, mire Marci felült. Remegett, majd lassan felkelt, de majdnem vissza is esett.
-Azt mondtam, elég! -hangja kimért volt. Nem kiabált.
-Te tényleg hülye vagy, Szirmai. -rázta meg a fejét Andris, majd rám pillantott. -Ezt teszed vele. Idegbeteg lesz, ha a közelében vagy. -gúnyosan köpte nekem a szavakat.
-AZT MONDTAM ELÉG! -Marci erei megfeszültek a kezein, és olyan hangerővel ordított, hogy a szavai felértek egy pofonnal.
-Fejezzétek be mostmár. Mindannyian. -mondta, majd leült az ágyra.
-Szóhoz sem jutottam...-suttogtam magam elé.
-ELÉG! Csak... hagyjatok a faszomba. -felállt, majd a kabátját magához véve kiviharzott a szobából.
A fiúk is elindultak, de mielőtt kiértek volna, Andris megállt egy pillanatra.
-Erről beszéltem. Hagyd őt békén.
-Szerintem te is jobban tennéd. -köptem oda neki a szavakat, mire arca megrándult.
-Te csak ne...
-Elég a marakodásból, irány kifelé. -kapta el John a karját majd kiráncigálta a szobámból.

Egy óra telt el azóta. Marci a vendégszobába zárkózott be, a fiúk leléptek. Tényleg jobb ötletnek tűnt őt most békén hagyni. Kell adnom neki egy kis időt hogy feldolgozza mindazt, ami egy órával ezelőtt történt.

Na helóka. Ti számítottatok erre? Vagy milyen rekacióra szavaztatok? Szerintetek Andrisnak igaza van? Írjátok meg kommentben🤍