Vihar után (Pogány Induló ff.) by Éjjelek és Nappalok

2

•A hívás•

/Marci/

Hosszú idő után úgy gondoltam, ideje visszatérnem a színpadra. Ahová születtem, ami az álmom volt kisgyerek korom óta. Beláttam, hogy ez így nagyon nem állapot, ahogyan a mindennapjaimat éltem. Éltem...léteztem.

Éppen a Budapest Parkba készülök lenyomni egy hatalmas bulit. Kezdésnek lehet magas, de itt az alkalom, hogy újra felszínre törjek. Kupaknak is sokat köszönhetek, hisz mellettem volt a legrosszabb napokon is és jól seggbe rúgott, persze nem szó szerint, de észhez térített amikor nagyon nem voltam a toppon.
-Marci, fél óra és kezdés. Milyen érzelmek vannak most benned? -kérdezett ki az egyik interjús csak.
-Fhú, hát amúgy fura lesz így ennyi idő után újra színpadon lenni, de itt az ideje. Remélem ugyan olyan jó lesz mint egy évvel ezelőtt.
-És hogy érzed most magadat?
-Őszintén? Nem a legjobban. De történt ami történt, ezen már nem változtathatunk. Sajnos vannak dolgok, amiket el kell engedni akkor is, ha nehéz, hogy a végén bármennyire is szenvedtünk, de kimondhassuk, hogy úgy hiszem, ez így volt szép. De nem, ez egyáltalán nem volt szép. -nevettem a végén kínosan. A saját szavaimra cáfoltam most rá.
-Lényeg hogy itt vagy velünk újra. Hát Marcikám, sok sikert neked, és reméljük mostmár teljesen visszatérsz a rajongóidhoz és hozod a közelezőt.
-Úgy lesz.

Koncert közben itt-ott elkapott az érzékenységi roham. Régen voltam túlerőben, így nehezebb volt most visszatérni, de igyekszem rendbe hozni magamat. Az embereknek szükségük van rám és a zenéimre. És hosszú idő után újra azt éreztem, hogy élek. Ez az, amiért élek és élnem kell.

-Nagy voltál testvér. -karolt át Kupak. Igaz, a színpadon is voltak ilyen pillanatok, de így más.
-Jó volt újra itt lenni. Veletek. -néztem körbe a társaságon. Szinte minden barátom itt volt és támogatott azok ellenére, hogy az elmúlt időszakban nem igazán vettem fel velük a kapcsolatot.
-Mi is örülünk, hogy újra visszajöttél haver. Ezt Marcira. -emelte fel a feles poharat Patrik, majd a többiek is követték. A kezembe is került egy, majd egyszerre lehúztuk mindannyian a páleszt.
Egy kisebb ünneplés után az utam haza vezetett. Mostanság ugye nem igazán vagyok a saját lakásomban, de ideje visszaszoknom. Mégis ez az én otthonom.
Mirandával azóta is tartom a kapcsolatot, sokszor beszélünk telefonon vagy akár írásban is. Ő is az egyike azoknak, akik tartották bennem a lelket.

-Na és milyen volt a koncert? Hogy érezted magad? -bombázott le a kérdésekkel Miranda.
-Eszméletlen volt. Kurva jó érzés volt az egész. Hogy újra visszatérhettem. -meséltem hatalmas beleéléssel.
-Ennek örülök. És te hogy vagy?
-Én? Jó kérdés. Szerintem jól. Mostmár jól vagyok.
-Anyaa, Sztefi néni mikor jön haza? -hallottam a kis lurkó hangját a háttérben. Várj. Sztefi néni?
-Shhhh, telefonálok kincsem. -csitította el Miranda. Ez nekem kezd gyanús lenni. A pulzusom az egekbe szökött.
-Sztefi néni? -kérdeztem.
-Ahh, így hívja Samantha-t, egy időre hozzánk költözött...csak nem jegyezte meg a nevét. Tudod...neki is zavaros ez még. -hebegett. Nagyon gyanús volt nekem ez az egész.
-Ah, értem. -feleltem, bár abszolút nem értettem az egészet.
-Most le kell tennem Marci, majd még beszélünk. Vigyázz magadra. -majd bontottuk a vonalat.

/Stephanie/
Csütörtök este volt, aznap sokáig dolgoztam a kávézóban. Ez van, amikor sok a vendég, esős nap volt. Ilyenkor mindenki beül egy kàvéra, vagy sütire hozzánk. Zárás után sietve indultam hazafelé, ugyanis nem volt nálam esernyő.

-Megjöttem. -kiáltottam, amit beléptem a lakásba.
-Sztefi néniii. -futott felém Elias. Annyira boldoggá tesz ez a kisfiú.
-Szia picúr. Jó voltál ma? -vettem fel az ölembe.
-Hisztis volt ma nagyon. -dőlt el a kanapén Miranda.
-Igaz ez? -néztem tettetett meglepődéssel a kisfiúra.
-Nemiiiis.
Miután letettem, elfutott a szobájába játszani, én meg a konyha felé vettem az irányt, ugyanis nagyon éhes voltam.
-Van a hűtőben carbonara.
-Te csináltad? -lepődtem meg. Miranda egyenesen utálja a carbonarat.
-Nem, a szomszéd kutyája beszökött, és nekiállt főzni.
-Haha, vicces vagy.
-Sztefi néniii. -futott felém Elias, a kis lego autójával. -Emlékszel erre? Tőled kaptam. -mutatja boldogan. -Lejött a kereke. Szólsz Marcinak hogy rakja vissza? -kérdésétől ledermedtem. Lélegzetem is megakadt.
-É...énis vissza tudom neked rakni. Gyere. -guggoltam le mellé.
-De nem. Csak Marci tudja. Anya is beszélt vele ma.
-Mivan? Nem megmondtam, hogy többet ne beszélj vele?-förmedtem nővéremre.
-Sztef, meg tudom magyarázni.
-Mit akarsz megmagyarázni ezen?
-Felkeresett. Nagyon maga alatt volt hónapokkal ezelőtt és...én segítettem neki.
-Szóval elárultál.
-Nem. Erről szó sincs. Nem tudja hogy...hogy életben vagy.
-Szerencse.
-Bár mondjuk ma Elias kishíján elárulta neki, győztem magyarázkodni. De nem jött rá.
-Bazdmeg...többet nem beszélhetsz vele. -szögeztem le. -Mit beszéltetek ma? -kérdeztem nyugodtabb hangnembe.
-Koncertje volt a Budapest Parkban.
-Szóval jobban van...
-Igen. Azt tudtam kiszűrni a hangjából. Mostmár jobban érzi magát. De nem titkolhatod előle örökké ezt...-csattant fel.
-Tudom...de még nem állok készen.
-Sztef, szeretett téged. Sőt, még most is szeret, pedig azt hiszi meghaltál. -nézett a szemembe.
-Honnan tudnád ezt?
-Onnan, hogy sokat beszéltem vele. Nem engedett még el. Nem tudja feldolgozni, hogy "elmentél". -mutogatott macskakörmöket a levegőben.
-Pedig nagyon úgy tűnik. Újra színpadra állt.
-Mert ez az élete, Sztef. Nem hagyhatta ott örökre a karrierjét. Muszáj neki valamit csinálni, hogy ne eméssze fel önmagát.
-Ez az én hibám...ha még akkor tudaom vele hogy életben vagyok, most nem lenne egy roncs. -egy könnycsepp gördült le az arcomon. Hogy tehettem ezt?

Így a hosszú nap után engedtem magamnak egy kád jó meleg fürdővizet, sok habbal, majd bele is feküdtem. Engedtem, hogy átjárja a testem a meleg és a kellemes érzés. Ez hiányzott a mai napból. Szerencsére másnap nem kellett dolgozni menjek, így az egész napom szabad volt. Bár mivel Miranda dolgozott, így otthon én vigyáztam Eliasra. Rettentő aranyosan viselkedett egész nap, innen is làtszik, hogy velem volt. Velem nem olyan, mint Mirandával, talán mert ő kicsit türelmetlenebb vele.

-Sztef, meddig akarsz még titkolózni a többiek előtt?
-Nem tudom...hidd el, nem könnyű nap mint nap így élni, de muszáj John. -sóhajtottam. Igen, John a kezdetektől tudja, hogy életben vagyok. Mégis csak a nagybátyám, vele tudatnom kellett, hogy élek. De a lelkére kötöttem, hogy senkinek az ég világon nem szólhat erről. Sem Marcinak, Andrisnak vagy Biának. Vagy akárki másnak.
-De ez nem mehet így tovább. Tudod milyen nehéz volt nekem azt nézni minden nap, ahogy Marci egyre lejjebb és lejjebb csúszik? Egy lelki roncs lett a gyerekből, és ez a te hibád. Nem akarok ilyenekkel dobálózni, de Sztef, nem gondoltál bele?
-De, nagyon is. És megvan az okom a titkolózásra. Nekem így jó. Nem akarom, hogy anyáék tudjanak rólam. -halkultam el a mondat végére. -Amúgy is, ha ők megvannak és tudom, hogy már nem árthatnak nekem, hazamegyek. Addig meglapulok itt Olaszországban.
-És ezt hogy tervezted? Csak úgy haza állítasz, hogy sziasztok, élek és virulok csak eddig nagy ívben szartam a fejetekre? -kérdezte hisztérikusan.
-Nyugi már. Mindent el fogok magyarázni mindenkinek.
-És szerinted ők hogy fogadják majd? Ebbe gondolj bele. Nem kellett volna ezt eddig húzni, sőt...még tovább sem.
-Jó, minden meg lesz oldva, csak nyugodj meg. Semmi hír nem volt anyáékról?
-Nem sok. Állítólag vissza húztak New Jersey-be. Ezt mondták.
-Hm. -gondolkodtam el. Végülis már nincsenek ott. Otthon.
-Így sem jössz haza? -kérdezte halkabban. Hangjában némi reményt véltem felfedezni.
-Nem tudom, ez...ez nehéz nekem. Hiányzol. Hiányoztok mindannyian és szívem szerint most pakolnék és indulnék a géppel, de még fel kell készülnöm erre lelkileg. Több, mint egy éve nem làttam Marcit...és a többieket sem. Nem is beszéltem velük, ők...ők azt hiszik meghaltam. -hangom megremegett ahogy kimondtam azokat a szavakat.
-Épp ez a baj. Szerintem ha előbb cselekedsz, ők is tartják a szájukat. Anyádék nem találtak volna rád.
-Még átgondolom, mi legyen. Addig is vigyázz magadra, majd beszélünk.

Miután letettük a telefont, vacsora idő volt, szóval összedobtam valamit Eliasnak meg magamnak. Rántottát csináltam, ahogy én készítem úgy megeszi, de ha Miranda csinál neki, úgy már nem.
Meg is ettük a vacsit, aztán rövid időn belül Miranda is haza ért a munkából. Hulla fáradt volt szegény, mondjuk megértem, reggel 7-től dolgozott este 7-ig. Az 12 óra, így gyerek mellett sokkal többnek tűnik.
-Na mizu? Minden oké volt? -dobta le a cuccait az előszoba szekrényre.
-Persze. Jók voltunk, mindent meg is ettünk amit kellett. -mutatok Elias kistányérjára. Miranda lelkesen mosolygott ezt látva.
-Ennek örülök. Bárcsak ugyan így lenne, amikor én adok neki akármit is. -sóhajtott.
-Még kisgyerek. Majd ahogy felnő, könnyebb lesz.
-De én már nagyfiú vagyok. -kiabált Elias az etető székből.
-Persze, hogy az vagy drágám. Csak még nem annyira. -simogatta meg az anyja a fejét, mire a kisfiú elkezdett vigyorogni. Olyan édes.
-Mostmár mehetek játszani? -kérdezte.
-Menjél, de lassan locsi és alvás nagyfiú. -vette ki Miranda a székből, majd azzal a lendülettel Elias el is futott a szobájába.
-Helyzet? -fordult felém.
-Nem sok. Beszéltem Johnnal. Állítólag anyáék New Jerseyben vannak már.
-Mi? Akkor már simán haza mehetsz pár hétre.
-Nem lehet. Erre még fel kell készülnöm. Meg hogy állítok be?
-Nyugi, biztosan megértenek majd.
-Várj, te most...hazaküldesz? -nevettem fel kínosan.
-Dehogyis hugi, csak azt mondom, hogy ideje végre hogy abbahagyd a titkolózást. De most megyek veszek egy forró fürdőt, ha nem haragszol. -majd elindult a fürdő felé.

Lassan összepakoltam a konyhában, aztán leültem a kanapéra nézni valamit a tv-ben. Bár ilyenkor rettentő unalmas adások vannak, de valamivel el kellett ütnöm az időt.
Pihenésemet Miranda eszeveszettül csörgő telefonja zavarta meg. Kint hagyta a konyhában. A telefon felé sétáltam, majd a képernyőre néztem. Semmi név, csak egy telefonszám.
-Miranda, csörög a telefon. Csak számot ír ki. -kiabáltam be hozzá a fürdőbe.
-Vedd fel légyszi, ha fontos akkor mondd, hogy kb fél óra és vissza hívom. -válaszolta. Rá is nyomtam a zöld gombra, majd a fülemhez emeltem a készüléket.
-Szia Mira, bocsi hogy ismeretlen számról hívlak, tönkrement a telóm. Remélem nem zavarlak. -szólt bele egy hang, amit egymillió másik közül is felismerek. Lefagyva álltam kezemben a telefonnal, és csak meredtem magam elé....