Ashes & Betrayals

3 fejezet

Feszült csend uralkodott a Vörös Lótusz pavilon falain belül.

Xiao Zhan halottsápadt arccal, a homlokán gyöngyöző izzadsággal figyelte az előtte térdelő császári orvost, aki óvatosan felemelte a kezét. Ujjain a bőr még mindig kék és lila színben játszadozott. Az orvos szemeiben tisztelet és aggodalom tükröződött, miközben a legnagyobb óvatossággal próbálta kitapintani a törést.

- Felség, az ujjai... már majdnem meggyógyultak. – felelte az idősödő férfi lágy hangon. – De a fájdalom még hosszú ideig nem fog elmúlni.

- Köszönöm. – bólintott Xiao Zhan.

Miközben Xiao Zhan a jó híreket emésztgette, a lakosztályának ajtaja kivágódott, és Ruo Xi csörtetett be a szobába. – Édesanyám! Édesanyám!

Xiao Zhan az orvosra pillantott.

- Távozhat.

- Igenis! – válaszolta az orvos, majd meghajolt és elment.

Pillantása ezután újra a lánya felé fordult. – Mi az? – kérdezte mosolyogva. – Mi ez a nagy sietség?

- Édesanyám, valakit fűznek!

Xiao Zhan értetlenül nézett a gyerekre, ezért sietve megkérdezte:

- Ki az akit fűznek?

Rou Xi megrázta a fejét.

- Azt nem mondták. – felelte ártatlan hangon. – De kihallgattam. Atyám elrendelte, hogy a palota összes szolgájának végig kell néznie. – Xiao Zhan arcáról lassan eltűnt a mosoly, mögötte feltűnt a komorság. Túl jól ismerte már ezeket a szavakat. Ha a császár a palota összes szolgáját összegyűjtötte és arra kényszerítette, hogy egy nyilvános büntetésnek legyenek a szemtanúi, azzal egyértelműen üzent: példát statuál. – Édesanyám, hogy főznek meg valakit? Úgy mint a gombócot, ahogy mutattad nekem a konyhába?

Xiao Zhan elsápadt, és remegett a keze.

- Mit mondtál? Valakit megfőznek?

- Igen, főznek valakit.

Rátört a hányinger.

A császár szadista fantáziáiban a leghátborzongatóbb büntetések születtek meg, azonban az, hogy valaki élve főzzenek meg, mintha csak valami közönséges gombóc lenne... ez már túlmutatott az őrület határán.

Xiao Zhan torka elszorult, a hideg is kirázta és enyhe hányinger kerülgette.

- Rou Xi, ne menj sehova! Várj meg itt! – parancsolta, aztán felállt és kitámolygott a pavilonból.

A folyamatos rosszulléttől egyik kezével szinte vakon kapaszkodott a pavilon bejáratát keretező kő boltívbe, és vett pár mély levegőt, miközben arra összpontosított, hogy képes legyen megtenni a következő lépéseket. Végül egy fiatal őr sietett elébe – akit a császár rendelt mellé – s aki minden igyekezetével megpróbálta feltartóztatni.

- Császári felség, hová készül? – nyújtotta a karját, hogy rá tudjon támaszkodni, de Xiao Zhan egy fájdalmas nyögést követően eltolta a felé nyújtott segítséget. – Láttam, hogy Ruo Xi hercegnő ide jött. Miért nem marad vele? – amikor nem lassította le a lépéseit, az őr kitárta mindkét karját, hogy újra megpróbálja megállítani.

Xiao Zhan arcáról egyértelműen düh sugárzott.

- Hogy mersz megállítani? – A fiatal férfinak minden csepp vér kifutott az arcából, a földre vetette magát és homlokát a talajhoz érintve meghajolt előtte. – Mit gondolsz, hány fejed van?

A harag és az aggodalom életet lehelt belé, hajtotta előre és sietett át a keskeny utcák és udvarok labirintusán.

Valaki megragadta, hogy visszatartsa.

Az őr volt az.

- Császári felség, kérem, hallgasson rám! Kérem, menjen vissza! Ha a császár megtudja, nekem végem!

Xiao Zhan megtorpant, bűntudatot érzett, amikor tekintete az őrre esett: nagyon fiatal volt, szinte még gyermek, aki még semmit nem látott a világ kegyetlenségéből. Elfogta az aggalom, amikor belegondolt, ha a makacssága miatt a fiúnak kellene meglakolnia. De a félelem és a rettegés – hogy újra egy szívének kedves személyt veszíthet el – túlnőtt minden más érzésen. Az irracionalitás eluralkodott felette, és képtelen volt megálljt parancsolni a lábainak: tovább járta a császárváros keskeny utcáit.

A karmazsinvörös falakkal keretezett zsákutcában végül megtalálta amit keresett: egy hatalmas üst, alatta tűz ropogott. Az üst körül sorakozó szolgálók émelyegtek a bűztől; a fortyogó üstből kiáramló szagtól többen rosszul lettek és hányni kezdtek. Ahogy az orrfacsaró bűz elérte Xiao Zhant is, felfordult a gyomra.

- Hadd kísérjem vissza! – könyörgött a fiatal őr gyengéd hangon.

- Ki az? – amikor nem kapott választ a kérdésére, türelmetlenül felemelte a hangját: – Ki az? Már idáig eljöttem! Azt akarod, hogy odamenjek megkérdezni?

- Kérlek, császári felség, könyörülj rajtam! Ha a császár tudomást szerez arról, hogy szemtanúja volt ennek, még a holttestemet sem temetik el!* Kérem, menjen vissza!

Xiao Zhan nagy léptekkel elindult az összegyűlt tömeg felé, mit sem törődve a lábába kapaszkodó kétségbeesett őrrel.

- Xian Ning az! – üvöltötte végül a férfi.

Xiao Zhan megdermedt.

Az üst fedele váratlanul kinyílt, mintha az Ég akarná bizonyítani a férfi szavainak helyességét, és egy élettelen emberi arc nézett vissza rá, amelyet felismert. A még élőnek tűnő fej úgy feküdt az üstben, hogy éppen kifelé nézett, élettel szemeivel. A sötét hajat és a pirospozsgás arcot fényes fekete vércseppek pettyeztek.

Ha azt gondolta, hogy messzebbről rossz volt a szag, innen közelről olyan borzalmas lett, hogy könny gyűlt a szemébe, a torka tiltakozva elszorult és végigsöpört a testén a hányinger újabb hulláma.

A világ hirtelen megpördült körülötte, ő pedig úgy esett össze mint egy élettelen rongybaba.

Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, a saját ágyában ébredt, Xian Ning nevét kiabálva. Az ágy szélén ott ült a császár, kezében egy hófehér zsebkendőt szorongatott, amivel letörölte a verejtéket a homlokáról.

A karja magától emelkedett felé, és ellökte magától a férfit.

- Takarodj! – üvöltötte hisztérikusan, de a férfi megragadta a karját, hogy megnyugtassa. – Ne nyúlj hozzám! Te hidegvérű gyilkos! Miért tetted ezt?

- Megvolt rá az okom. Minden meg tudok magyarázni, de előtte fel kell épülnöd.

- Ő a barátom volt.

- Te talán úgy tekintesz rá, de ő sosem tekintett rád a barátjaként!

- Takarodj!

Xiao Zhan mélyen beszívta a levegőt, hogy leküzdje a hányingert.

- Nem izgathatod fel magad! – A császár megszorította a karját, majd visszanyomta az ágyra és letörölte kicsorduló könnyeit az arcáról. – Terhes vagy! – Xiao Zhan összerezzent, értetlenül pillant fel a császárra, akinek ébenfekete szeme mereven nézte. – A császári orvos megerősítette. Már két hónapja.

Xiao Zhan az alhasára tette a kezét, aztán újra a férfire nézett.

- Gyűlöllek!

—

* Ha valakit nem temettek el megfelelően, a lelke nem nyugodhatott meg, és bolyongó szellemmé válhatott. Az ilyen lélek nem tudta megtalálni a túlvilágot, és akár vissza is térhetett az élők világába, hogy bosszút álljon vagy problémát okozzon. Továbbá a tiszteletlenség hiánya is volt az elhunyttal szemben, ami szégyent hozhatott a családra.