Ashes & Betrayals

5 fejezet

Nagyon rosszul érezte magát.

Amikor néhány másodpercnyi szünet következett a öklendezési-rutinprogramjában, izzadt, forró homlokát a karjába hajtotta, és felemelte a másik kezét, hogy egy pohár víz után nyúljon... de rájött, hogy valaki már megelőzte.

Jun Hie gyengéden összefogta a haját, hogy ne hulljon az arcába és a szájához emelte a poharat és megitatta.

- Óvatosan. – suttogta Jun Hie.

A víz kesernyés ízére a gyomra minden figyelmeztetés nélkül összerándult. Az öklendezéstől úgy érezte, hogy nem csak a gyomra, de az egész mellkasa is kiürült. A végén már könnyezett a szeme, lüktetett a feje, a torka pedig égett, fájt és kiszáradt.

- Jobb már? – kérdezte Jun Hie, sötét szemét aggodalom felhőzte, de egy pillanatra sem mozdult el mellőle. A palota idősebb szolgálói számára a terhesség tünetei régi, jól ismert kellemetlenségek voltak: sápadt arc, az émelygés fojtogató hullámai, amit már számtalanszor látták, különösen a reggeli órákban, amikor a rosszullét elkerülhetetlenül rátört. Még a császár is tartotta a tisztes távolságot ilyenkor, kerülve őt.

De Jun Hie más volt.

Az a tény, hogy ennyire képes volt uralkodni magán, hogy egyetlen izma sem rándult, és teljes közömbösséggel tűrte a látványt és az émelyítő szagokat. A szavak nélküli hűség, amely minden körülmények között mellette tartotta, sokkal mélyebbre hatolt, mint bármi más.

Hosszú idő telt el, mire meg tudott szólalni.

- Azt nem tudom, hogy jó-e – felelte Xiao Zhan erőtlenül. – de ez a normális.

Visszafojtott egy fájdalmas nyögést, és hátra hanyatlott a párnák közé.

- Elég jól érzed magad, hogy kisétálj a teraszra reggelizni, vagy szóljak egy szolgálónak, hogy hozzon neked valamit tálcán?

- Nem. Most még nem hiszem, hogy képes lennék enni. – ült fel az ágyban. – Amit korábban mondtál...

- Nem kell válaszolnod.

- De akarok. – suttogta a csuklóját dörzsölgetve, amelyen egy jádéből készült halványzöld karkötő fityegett. – Megpróbáltam üzenetet küldeni a frontra... hogy értesítsem őt Yiren ámokfutásáról. Hétről hétre írtam a leveleket... de soha nem érkezett válasz. Végső elkeseredésemben írtam egy újabb levelet, mérgezett tintával: ...Miért teszed ezt velem...? Miért bánsz velem így? ...Soha életemben nem akartam... tiszta szívemből mondom, hogy ... mert tudom, hogy... újból és újból... miért büntetsz engem így... Kegyetlen vagy! De még milyen kegyetlen!... Gyűlöllek! De nem mertem elküldeni. – mondta Jun Hie-nek, miközben felpillantott szokása szerint ki az ablakon, a napra. – Csak később vettem észre, hogy a levél eltűnt. Egy nap megláttam Yirent... nála volt az összes levelem... amit aztán végül a tűzbe dobott. Abban a pillanatban minden reményen füstté és hamuvá vált. Nevetett rajtam, és csak annyit mondott: Ne aggódj... azt az egyet... elküldtem neki. – mondta alig hallható hangon. – Már nincs remény arra, hogy Yibo valaha is szeretni fog... hiszen az egyetlen levélben, ami eljutott hozzá, nem olvashatott mást, csak fájdalmat és gyűlöletet.

- Édesanyám! Édesanyám!

Xiao Zhan sietve összehúzta magán a köpenyét, és megigazította kósza tincseit, amikor a kislánya berontott a szobába.

- Mi a baj?

- Jól érzed magad? Hadd énekeljek neked egy dalt, hogy jobban érezd magad!

Xiao Zhan gyengéden megsimogatta a kislánya pofiját.