"Úgy vezetsz, mint, aki meg akar halni."
"Mondj egy okot, amiért megérné élni!"
Azt mondják, a pénz olyan szabadságot ad, amekkorát semmi más nem képes. Miért él hát Cody Harrington mégis prémmel bélelt bilincsekben? A Honda Motors társtulajdonosán...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Most, hogy mindennek vége és a fények kialudtak, az autók kerekei nem verik fel többé az út kavicsait, a tömeg elnémult, a motorok sem zúgnak többé és a szél is elcsendesedett, amikor csak állok, előttem a feneketlennek tűnő mélységgel, sárga virágokkal a kezemben, éjfekete ruhában és úgy érzem, hogyha akár egy könnyet is kiengednék a szememből az egész égbolt súlya szakadna a nyakamba az emlékek visszatérnek. Mint egy színes kaleidoszkóp, millió formával, színnel és csillogással. Némelyikben még visszhangzik a nevetésünk, a csókjaink íze, a harag, amivel olykor egymásra támadtunk, és azok az édes pillanatok, amelyeket a lepedők között töltöttünk.
Előttem van az első táncunk, a suta első szavaink, az a lehetetlen mosolyod, ami miatt képtelen voltam túl sokáig szomorú vagy mérges maradni. Hallom a szavaid, amiket sosem mondtál másnak korábban, amelyek sosem hangzottak olyan igazinak, mint, amikor a fülembe suttogtad őket.
Hogy fogom ezt nélküled végigcsinálni? Hogy... Hogy fogom átvészelni a viharokat, ha nem leszel mellettem? Dühös voltam, téged hibáztattalak, de nem tettél mást csak betartottad a szavad, nem? Mindig is a szavaid embere voltál. Hát ebben miért hazudtál volna? Csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar vége lesz. Hogy, mint egy üstökös fogod bevilágítani az életem, majd egy nap egyszerűen eltűnsz.
Ha lehunyom a szemem, még itt vagy velem. Úgy hallom a hangod, mintha mellettem lennél...
"Cody..."
A kezed a derekamon pihen, az ajkaid a hajamat csókolják. Talán már örökre így lesz, nem? Vagy elmész nélkülem? Téged várnak. Hallom a hárfákat és kürtöket, amivel fogadnának. El kellene menned. Szállnod kellene, mint ahogy mindig tetted. Sirályként, magasan a tenger felett, gyorsabban, mint a szél.
"Ne menj! Kérlek! Csak most az egyszer..."
"Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni. Nem bírok leállni. Muszáj folytatnom."
Megérte? Boldog voltál? Megkaptad azt az örömöt, amit csak a vezetés adott és az égő gumi szaga? Szeretném, ha azt mondanád, hogy igen. Hogy ez az egész nem volt hiábavaló.
A felettünk lévő ég arany, bordó és bíbor, mintha a Nap is vérző szívvel bukna le a hullámok mögé. Mintha az is elbírhatatlan terhet cipelne a hátán. Vérrel borított koronája sosem érződött még ilyen nehéznek. De nem sajnálom. Remélem, évmilliárdokig tartó szenvedés lesz a jutalma, azért, amit tett.
"Imádom a naplementét. Ilyenkor minden olyan csodálatosan szép..."
"Az." Értettél velem egyet halkan, engem nézve. "De még sosem volt ilyen gyönyörű."
Feléd fordultam.
Barna szemeidben lévő arany csíkok miatt úgy tűntél, mint egy megelevenedett látomás. Valami, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Barna fürtjeid közé glóriát font a lemenő nap fénye, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy az istenek sosem szánnak hosszú életet semminek, ami ilyen gyönyörű. Azt hiszem, mindig tudtuk, hogy az idő nem áll a mi oldalunkon. Azt hiszem, nem véletlenül nem beszéltünk soha arról, hogy mi lesz velünk a távoli jövőben. Tudtuk, hogy egyetlen tiszavirág szerelem sem tart sokáig.
"Miért különleges annyira?"
"Mert itt vagy velem."
– És sosem megyek el – suttogom lehunyt szemekkel miközben a koporsóra ejtem a kezemben szorongatott sárga liliomokat.
