"Úgy vezetsz, mint, aki meg akar halni."
"Mondj egy okot, amiért megérné élni!"
Azt mondják, a pénz olyan szabadságot ad, amekkorát semmi más nem képes. Miért él hát Cody Harrington mégis prémmel bélelt bilincsekben? A Honda Motors társtulajdonosán...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
𝐂𝐎𝐃𝐘
Ó, te jó ég! Ó, te jó ég! Ó te jó ég!
A fejemben csakis ez az egy mondat visszhangzik, mintha pályára állt volna a koponyám körül, mint valami műhold és untalanul csak pörögne és pörögne a fülem mellett, mint egy beragadt lemez.
Én tényleg mindenre felkészítettem magam az estével kapcsolatban. Nelson Piquet idióta poénjaira, Frank Williams ostoba vigyorára és olyan mérnökök lelőhetetlen csacsogására az autókról, akik több olyan szót szőnek bele a mondókájukba, amit nem értek, mint amennyit képes vagyok felfogni. Az ilyen emberekkel tudom, hogy kell bánni. Tudom, hogy Nelson szinte felfalna a tekintetével, de már rég megtanultam úgy enni és illedelmesen rámosolyogni, hogy közben alig zavart, hogy az undortól minden szőrszál égnek állt a testemen. Tudom, hogy Frank Williams az autóinál csak a lányát szereti jobban, így megtanultam kedvesen és megértően visszanyelni a torkomban lévő gombócot miközben róla beszélt a szeme pedig úgy csillogott a büszkeségtől és áhitattól, ahogy az én apámé soha. Még a mérnököket is megszoktam, a folyamatos váltakozásukat, mintha apám valami székfoglalót játszott volna velük, a szavaikat, amelyek fele olyan volt, mintha valaki héberül kezdett volna magyarázni nekem.
De arra semmi az égvilágon nem lett volna képes felkészíteni, hogy ma este Ayrton Senna ül majd apám asztalánál. Apám terveiben és beosztásában a "találkozás a brazillal" pont csak szombatra volt beiktatva, a kvalifikáció után. Jól tudom, jó párszor átolvastam, amikor apa már azt hitte, hogy alszom és ő is nyugovóra tért. Szerettem volna megszervezni az első találkozást. Elképzelni, milyen lesz, gyakorolni a válaszokat. Kartávolság. Túl távol, ahhoz, hogy azt gondolja közeledni szeretnék felé, de éppen elég közel ahhoz, hogy apám ne dühöngjön, amiért nem teljesítem a kérését és csábítom el a pilótát. Az utóbbi gondolat éppen elég, hogy bucskafejest vessen a gyomrom. Ayrton Senna pillantása, amivel végigmér pedig csak olaj a tűzre.
A tekintete szinte éget. Úgy néz végig rajtam, ahogy katolikus templomok oltárjának fődíszén szokás. Mintha valami isteni eredetű lény lennék, valami csodálatos és tiszta. Valami, amit nem érint meg a világ mocska. Engem néz, a szeme szinte ragyog a fényben én pedig úgy érzem magam, mintha éppen most öntöttek volna nyakon egy vödörnyi jeges vízzel. Mert... Mert ezt a találkozást nem így terveztem. Nem ezt gyakoroltam és hiába nézegettem meg azokat az újságokat, amikben képeket találtam Ayrton Sennáról a valóságra egyik sem tudott volna felkészíteni.
Mert a színes lapok nem adták vissza a haja mélybarna árnyalatát igazán. Nem látszódott rajtuk, milyen sötét a hajtöve, de milyen világos a vége. Nem látszódott az arcán lévő halvány borosta, sem pedig telt ajkai rózsaszín színe és nem látszódtak a kissé görbe orrát borító szeplők se. Senna magas, a válla széles, a csípője vékony. Egy pilóta testalkata, egy igazi sportoló tökéletesre csiszolt mesterműve. A tekintete pedig... Istenem, a szemébe nézni sem merek. Nem merek, mert miközben az asztalhoz ülök folyamatosan magamon érzem a pillantását és félek semmi professzionalizmus – amit maximálisan szeretnék megtartani magunk között – nem tükröződne az arcomon, ha elöntene a paprikavörös pír. És tudom, hogy ez bekövetkezne. Sajnos, túl jól ismerem magam.
