"Úgy vezetsz, mint, aki meg akar halni."
"Mondj egy okot, amiért megérné élni!"
Azt mondják, a pénz olyan szabadságot ad, amekkorát semmi más nem képes. Miért él hát Cody Harrington mégis prémmel bélelt bilincsekben? A Honda Motors társtulajdonosán...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
𝐀𝐘𝐑𝐓𝐎𝐍
– A repülésben esküszöm, a földetérést szeretem a legjobban! – sóhajt Sid nyúzottan, miközben megkapaszkodik a magángép lépcsőjének korlátjában. A feje tompán zöld a végighányt turbulencia maradékaként, de már átöltözött és fogat is mosott, így egy kicsit sem lehet érezni rajta, hogy a három órás út alatt egyetlen percet sem töltött nem nyakig a hányózacskóba hajolva.
A vállára teszem a kezem ő pedig fáradtan végigvezeti a tenyerét az arcán.
– Jól vagyok, Ayrti – motyogja. – Csak kibaszottul utálok repülni.
Azzal ellép mellettem, hogy lesétáljon a lépcsőkön az ígéret földjének forró betonjához. Várok tőle valami teátrálisat. Mondjuk, hogy megcsókolja majd a földet, amiért sikerült landolnunk. De Sid csak megáll a lépcsők alján, hagyja, hogy piszkos szőke hajába és fekete öltönyébe belekapjon a szél és egy pilóta szemüveget tesz a szemei elé. Mire leérek a lépcsőkön már az én szemeim is takarja a sötétített üveg. Talpig feketében, ezekkel a szemüvegekkel egészen úgy érzem magam mintha valami kínos hollywoodi film főszereplői lennénk. Valami zs kategóriásé, amit az emberek csak a jóképű színészek miatt néznek meg. Azt hiszem, Sid még örülne is neki, ha egy ilyen filmben játszhatna. A Formula 1-ben is csak a "dráma" miatt vágyott. A körbe-körbe autókázók versenye sosem érdekelte.
A detroiti levegő minden csak nem friss. Gyárváros lévén pont olyan szemétszag és olajos bűz terjeng a levegőben, mint amilyet az ember minden nagyobb üzem mellett érezhet. A távolban felhőkarcolókat építenek a daruk, autók dudálnak veszettül a reptér másik oldalán a gyár kéményekből felszökő toxikus kemikáliák miatt világít zölden a felettük lévő a láng.
A gép elé városi limuzin gurul, a benne ülő sofőr pedig szinte azonnal kipattan a vezető ülésről, ahogy megáll, hogy hatalmas vigyorral a képén kitárhassa előttünk az ajtót.
– Mr Senna – mondja halkan, szinte ámulattal. – Akkora megtiszteltetés, hogy én lehetek a sofőrje a hétvégén! – elkapja és megszorítja a kezem én pedig egy halvány vigyorral biccentek egyet felé. Elveszi a kezemből az utazó táskám, amit mindig magamnál tartok, becsapja Sid cuccai mellé a csomagtartóba én pedig addig beülök a hátsó ülésre és nagyot sóhajtva, lehunyt szemekkel hátradőlök az ülésen. – Detroit ilyenkor mindig úgy pezseg, mint soha máskor az évben – közli velünk újult lendülettel miközben ráadja a gyújtást és elindul kifelé a repülőtérről. – Elképesztő. Tele leszünk emberekkel, mindenki szobát foglal, a turisztika erre a hétvégére olyan bevételt hoz, hogy fél évig megélünk belőle. Nagyon nagyon szeretem a Forma 1-et. Elképesztő sport, és elképesztő, hogy az emberek így követik. Bár pont önnek mondom... Gondolom mindig körbe rajongják akárhová is megy.
A sofőr izgatottan beszél tovább, én pedig félig lehunyt szemmel hagyom, hogy a szavak elsuhanjanak a fülem mellett, miközben az autó motorjának zúgását hallgatom.
