Az ég kora reggeli fénye lassan színezte át Konoha égboltját, miközben a falu utcái ébredeztek. A friss szél belekapott Uzumaki Yumi hosszú, élénkvörös hajába, ahogy a kiképzőterület szélén állt, épp az első napsugarak fényében. Az Uzumaki klán egyik utolsó élő tagjaként Yumi öröksége mindig ott lebegett a válla felett, a pecséttechnikák mestersége pedig nem csupán képesség volt, hanem felelősség is, amit meg kellett tanulnia hordozni.
Ahogy pecsétek sorozatát hajtotta végre, mozdulatai tökéletesek voltak, minden egyes kézjel pontosan végrehajtva. A chakrája koncentrálódott, majd gyorsan ki is oldódott egy komplex technikában, amit még nagymamájától tanult, aki Kushinával egyidőben volt a falu része. Egy apró mosoly jelent meg az arcán, ahogy a technika sikerült, de a súly a vállán nem csökkent. Az Uzumaki név elvárásokkal járt, és Yumi nap mint nap küzdött azzal, hogy megfeleljen ezeknek.
Az évek során Yumi nem csak a pecsétek mestere lett, de a ninjutsu és taijutsu terén is folyamatosan fejlődött. Bár nem volt olyan kiemelkedő, mint Naruto a harci képességekben, a stratégiai gondolkodás és a különleges jutsuk terén sokak tiszteletét elnyerte. A faluban mindenki ismerte a nevét, de ez az elismertség súlyként is nehezedett rá.
„Már megint itt gyakorolsz?" — hallatszott egy könnyed, ismerős hang a távolból.
Yumi felkapta a fejét, és meglátta Hyuga Hinarát, aki barátságosan integetett felé. A lány kékeszöld szemei kíváncsian ragyogtak, és finom mosollyal közelített Yumi felé. Himarát szintén a saját családjának elvárásai nyomták, hiszen a Hyuga klán tagjaként nem volt könnyű megfelelni az örökölt kötelességeknek. Talán ezért is értették meg egymást olyan jól Yumival.
„Nem tudok másra gondolni," vont vállat Yumi, ahogy abbahagyta a pecsétgyakorlást. „A pecsétekben rejlő erő mindig velem van, és muszáj fejlesztenem. Ez az, amit örököltem, és amit használnom kell."
Himari elgondolkodva nézte, ahogy Yumi leporolja a kezét. „Az Uzumaki klán híres volt erről. De nem csak a technikáid tesznek naggyá. Tudod ezt, ugye?"
Yumi csendben maradt egy pillanatra, majd keserűen felnevetett. „Tudom, de néha úgy érzem, hogy nem lehetek csak önmagam. Mindig elvárnak valamit tőlem – a klánom nevéhez méltónak kell lennem, még ha csak kevesen maradtunk is."
„Nem kell mindig a klánod elvárásai szerint élned, Yumi," mondta Himari halkan. „Te nem csak egy név vagy, hanem egy egyén is."
Ez az egyszerű mondat meglepte Yumi-t, de egyben meg is nyugtatta. Gyakran elveszett az elvárások súlya alatt, és elfelejtette, hogy nem csak a klánja múltját kell magával hordoznia, hanem saját utat is választhat. Himari mindig ilyen bölcsen beszélt vele, és Yumi hálás volt a barátságukért.
Mielőtt azonban tovább beszélhettek volna, a fák közül egy ismerős hang harsant fel:
„Yumi! Himari! Gyertek, mindjárt kezdődik a küldetés!" — Uzumaki Naruto hangja volt ez, amely tele volt energiával, mint mindig.
Yumi elmosolyodott, és a szíve kicsit könnyebb lett, amikor meglátta Narutót közeledni. A fiú arcán mindig ott volt a lelkesedés, a szenvedély, hogy megváltoztassa a világot. Naruto mindig különleges helyet foglalt el a szívében. Gyerekkoruk óta együtt nőttek fel, mint klántársak és barátok. Az ő történeteik hasonlósága mély kapcsolatot teremtett köztük, de míg Naruto soha nem hagyta, hogy a magány megtörje, Yumi néha még mindig küzdött azzal, hogy megértse, ki is ő valójában.
„Már megint te vagy az utolsó, Naruto," mondta Yumi egy játékos mosollyal. „Talán inkább neked kéne jobban gyakorolnod."
„Hé, nem is én vagyok a késős!" védekezett Naruto, miközben megvakarta a tarkóját, és szélesen vigyorgott. „Csak... elkalandoztam egy kicsit útközben."
Himari halkan kuncogott, de Yumi is elmosolyodott. A barátaival való időtöltés mindig könnyebbé tette a napot, és most, hogy egy új küldetés előtt álltak, úgy érezte, talán végre egy kicsit önmaga lehetett. De a belső kételyek nem múltak el teljesen.
Ahogy elindultak a kijelölt találkozóhely felé, ahol Kakashi-sensei és Sai már vártak rájuk, Yumi nem tudta nem észrevenni, hogy Naruto viselkedése az utóbbi időben megváltozott. Sokkal komolyabb lett, és a baráti viccelődések mellett gyakran megjelent a szemeiben egyfajta elmélyült gondolkodás.
Ez most sem volt másképp. Miközben Naruto beszélgetett velük, Yumi észrevette, hogy néha egy-egy pillanatra elmereng, mintha valami mélyebb aggodalom kötné le a gondolatait. Ez nem volt szokatlan – tudta, hogy Naruto épp a Jinchuuriki lét nehézségeivel küzd, és talán közelebb van a céljához, mint valaha, hogy legyőzze Akatsukit.
„Minden rendben?" kérdezte végül Yumi, amikor Naruto már harmadjára bámult el a távolba.
Naruto visszarázkódott a valóságba, és bocsánatkérően vigyorogva nézett rá. „Ja, persze! Csak... sok minden jár a fejemben. De ne aggódj, jól vagyok."
Yumi bólintott, de érezte, hogy ennél több is lehet a háttérben. Talán Naruto-nak is megvolt a maga terhe, amit senkivel sem oszthatott meg. Akárcsak neki.
Ahogy közelebb értek a találkozóhelyhez, egy pillanatra mindketten megálltak, és az ég felé pillantottak. A napfény lassan áttört a fák lombjain, és egy új nap kezdetét hirdette. Még nem tudták, milyen küldetés vár rájuk, de Yumi úgy érezte, hogy most már készen áll.
A faluban mindig ott volt az elvárások súlya, de a barátai mellett, mint Naruto és Himari, talán végre megtalálhatja azt az utat, amit saját magának választ.
