~Titkos tánc~

~2. rész~

Reggel borzasztóan fájt a fejem. Ahogy felültem méginkább.
Mikor széttnéztem, hogy hol vagyok, rájöttem, hogy nem otthon. Ennyire kiüthettem magam? Annyira emlékszek, hogy újra találkoztam azzal a rémes alakkal, és valamilyen kendőt tett az arcomra.
ÚR ISTEN ELRABOLT VOLNA???
Nem az képtelenség. A rablók nem egy ilyen hercegnőhöz méltó szobába rakják a foglyukat. Egészen más történhetett....
Az ágy melletti kis fiókon egy pohár víz és egy gyógyszer volt. Persze a pohár alatt egy kis cetli is rejtőzött.

Ha fájna a fejed...

Ideje kikelnem az ágyból, nem ülhetek itt egész nap. Meg akartam nézni mi van ebben a szobában, természetesen az erkéllyel és a kilátással kezdtem.
Hatalmas zöld mező és rengeteg fa vette körül a házat. Házat? Jobban mondva kastélyt. Csak is egy kastélynak lehet ilyen mesébe illő kertje és szobája.
A szekrény ruhákkal volt tele. Pont olyanok amiket hordani szoktam. Biztosan csak álmodok. Ez nem lehet a valóság.
Az ágy mellett egy csengő volt, amit muszáj volt megkongatnom. Ebben a pillanatban nyitódott az ajtó és bejött öt nő. Mindnek volt a kezükben valami, de egyiksem szólalt meg. Nem tudtam mire véljem, de igyekeztem kedves lenni.

-Óhh jó reggelt! Esetleg megmondanák hol vagyok?-mosolyogtam. Semmit sem válaszoltak, csak kihúzták a tükrös asztal előtti széket és rám néztek.-Ja, hogy üljek, öhmm most üljek le?-kérdeztem, de inkább tettem amit mondtam. Az egyik elkezdte fésülni a hajam, a másik bekente a kezemet valamivel. Egészen gyors és furcsa volt az egész szóval, mivel semmi más nem használt...- Jó, álj álj!-Álltam fel-Stop, álljon meg mindenki. Mi, a franc, folyik itt?-kérdeztem, mire mindenki lefagyott.

-Kérem, mi csak elkészítjük önt a mai napra.

-Óhh, hát ez igazán kedves -vettem ki az egyik nő kezéből a fésűt.- ,de azt hiszem magamtól is menni fog. Most, kérem távozzanak.-ültem az asztalhoz.

Mikor elkezdtem fésülködni, mindannyian libasorban sétáltak ki.

-Hé, hé hé!!-hallatszott az ismerős hang.-Te meg mit művelsz?-szaladt be az elrablóm.

-Hát, kiküldtem őket.-mosolyogtam a tükörbe. Annyira élvezem, hogy az idegein táncolok.

-Választ adnál arra, hogy mi bajod ezzel a bánásmóddal?-förmedt rám.

-Te pedig választ adnál arra, hogy miért raboltál el?-álltam fel ismét az asztaltól.-Jaaaa, hogy nem tudsz mert nincs okod rá, csak az, hogy unatkozol. Jajjj te szegény fiúcska.-gügyögtem, majd elmentem mellette.-Na gyere Don Juan, mutasd meg hol kell haza menni.-a folyosón csak nézegettem a festményeket, mikor elkezdett az irányomba futni, majd felvette ráérős tempómat.- Milyen csodálatos ez a kép! Mi a címe?-fordultam felé, de látszólag le van döbbenve. Valószinüleg nem fogja fel miért nem vagyok rémült. De én ezt élvezem. Imádom ahogy értetlenül néz rám és semmit sem ért ebből.

-Te komolyan nem félsz tőlem?-kérdezi, szemöldökét ráncolva.

-Miért kéne?

-Hát... az emberek többsége fél tőlem.

-De én nem.-nézem tovább a képet. Igaz, hogy csak egy sima kapu volt rajta tele virágokkal, de még is megfogott benne valami. A színek és a a mintázat valami eszméletlen volt.

-Tetszik?-áll mellém ugyan úgy hátra tett kézzel.-Sosem értettem mi a lényege a festményeknek.-sóhajt, mire feleszmélek.

-Ha nem érted a lényegét, mit keresnek itt?-tettem keresztbe a karom.

-Ezt mindet a családomtól örököltem. Ők ott, sokat tettek azért, hogy hírnevet kapjanak és bejutást nyerjenek a társaságba.-ekkor a másikoldalra fordultunk, ahol férfiak képei sorakoztak. Gondolom ők az elődjei. Egy darabig csöndben voltunk, majd rámnézett. Azok a szemek, és az a mellkas. Egyszerűen csábít arra, hogy rá tegyem a kezem... Ekkor a semmiből megköszörülte a torkát és újra visszatértünk a földre.-Khmm... ööö mennem kell. Öltözz át és Norman körbe vezet.