Álmokból Valóság: Az Út az Önmegvalósításhoz

Bevezető

Mindennap hallom a velem egykorúakat, hogy panaszkodnak, mert nem találják önmagukat. Először mindig az jut eszembe, hogy felesleges keresnünk önmagunkat, mert egyszer majd úgy is ott leszünk, ahol lennünk kell. De aztán belegondolok, hogy milyen nehéz ezt a témát elengednünk messzire. A normális fiatalok aggodalmaskodnak a felmérő miatt, hogy felveszik-e majd őket az egyetemre, hogy sikerül-e majd ledönteniük a falakat, amik körbeveszik őket. A hanyag fiatalok azon, hogy marad-e még alkohol és drog.

16 éves vagyok, aki próbál tisztességes életet élni. Nem szeretnék olyan körzetbe kerülni, ahol a legfőbb dolog a drog és a pia. Olyan barátokat szeretnék, akik olyanok mint én: szeretik a romantikus filmeket, a románc könyveket, a megnyugtató zenéket, és a tortákat. Még jó hogy van egy ilyen barátnőm: Rose. Kiskorom óta barátnők vagyunk. Egy óvodába jártunk, egy általános iskolába, és most egy középsuliba is. Tökre meghitt, de nagyon örülök ennek. Mindig együtt lógunk. Mi ketten külön zárkózunk a többi embertől, és elvegyülünk a könyvek világában. Sokszor hallottuk már, hogy stréberek vagyunk, mert a szabad időnket könyvekre fordítjuk, de lepereg rólunk. Mindketten szeretnénk egyetemre járni, ahol Irodalmat tanulunk.

Aztán van egy csodálatos családom is, akiért az életem adnám. Apa, John Monroe. Anya, Charlotte Monroe. A bátyám, James Monroe. És az imádott nővérem, Emily Monroe. Mi vagyunk a Monroe család. A környékünkön nagyon szeretnek és tisztelnek minket. Mi vagyunk az egyik legbefolyásosabb család. Apa egy olyan cégnél dolgozik, ahol megveszik a szép házakat, aztán drágábban eladják. Anya egy éttermet vezet, ahol minél puccosabb és puccosabb ételeket készítenek. Mi hárman, pedig még középsuliba járunk. Szeretek a családommal lenni. Szeretem, hogy mindent megbeszélhetünk egymással. Mások olyan nagyképűnek és keménynek gondolják a családunkat, miközben mi vagyunk a legjobb fejek.

Mindenki átlagosnak tart. De az álmaimról csak én tudok. Csak én tudom, hogy mivel jár, amit én akarok. Réges-régen, olyan 11 éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy színésznő leszek. Amikor a tanáraim kérdezték, hogy mi szeretnék lenni, a színésznőt mondtam; nevettek az orruk alatt. Azt mondták, hogy ha felnővök más akarok majd lenni. Nem így lett. Még mindig vonz a színház, a filmek világa, hogy mi lapul a reflektorfények mögött. Viszont már arra nem tudok választ adni, hogy miért. De miért kell ok arra, hogy szeretem a művészetet? Miért kell okot adjak arra, amit nagyon szeretek? Csak szeretem és kész. De elfogadnak az emberek azért, mert ezt szeretném? Elfogadnék az emberek azt, hogy én ez akarok lenni, és kész? Nem kellene foglalkoznom más emberek véleményével, de én nem tudom csak úgy figyelmen kívül hagyni őket. Vagy változtatok, vagy inkább el sem mondom. Nem mindenki tud a tervemről, csak Rose. Csak Rose, de vajon jó ötlet volt elmondanom neki?