Álmokból Valóság: Az Út az Önmegvalósításhoz

Hétköznap, 1. fejezet

    Reggel kómásan ébredtem. A hajam össze gubancolódott, a csipámtól semmit nem látok, és még szájszagom is van. Irány a fürdőszoba! Igazából utálom a reggeleket. Mások szeretnek a madarak csicsergésére kelni, aztán kinyújtózkodni, lassan a lábukat a mamuszukba dugni, aztán nyugodtan a suliba készülődni. Én általában az idegesítő ébresztőórám csengésére ébredek, aztán leforgolódóm az ágyról, és mint egy medve, aki most kelt fel a téli álmából, eldöcögők a fürdőszobába. Most sem másabb. Dobok egy reggeli tornát az ágyban, aztán kikászálódok az ágyból, és felveszem az irányt a fürdőhöz. A család többi tagja már a konyhában reggeliznek. Onnan tudom, hogy James csámcsogása egészen felhallatszik az emeletre. Levetem a pizsamám, és beszállok a kabinba. Néha egy délutáni napomat a kádban töltöm. Olyan megnyugtató. Mindig is szerettem a békét. A csendet. Nem voltunk soha egy zajos család. A barátnőmmel is állandó külön vagyok a külvilágtól. Teljesen megszoktam már ezt. Semmiért sem adnám ezt az életet. Egy félórás zuhanyzás után végre kiszállok a kabinból, magamra tekerek egy törölközőt, és elkezdem mosni a fogamat. Apám felkiabál:

- Lányom, meddig vagy a fürdőszobában? Már aggódunk érted - viccelődik. Mindig elsüt egy viccet, ha úgy tartja kedve.

- Ne félj, Apa! Még nem őrültem meg annyira, hogy a fürdőszobába zárkózzak! - kiáltom. Hallom, hogy nevetnek. A legboldogabb dolog, amikor hallhatom őket nevetni. A tükörben különböző jeleneteket adok elő. Mit vártatok egy olyan lánytól, aki színésznő szeretne lenni?       

   Pár perc múlva kijövök a fürdőszobából, és besietek a szobámba. Mivel ünnepélyesen kell megjelenni az iskolában, ezért nem is agyalok annyit, hogy mit vegyek fel. Van egy térdig érő, fekete szoknyám, és egy fehér blúzom. Természetesen a többiek nem lesznek kiöltözve, de én teljesen eltérek a többiektől. Nem érzem magam másnak, de ők állandóan emlékeztetnek, hogy soha nem fogok a körükhöz tartozni. Emlékszem még, amikor elsős voltam, mennyire próbálkoztam összebarátkozni velük; nem ment. 

   Magamra öltöttem a ruhát, most már csak a hajam maradt és a sminkem. Igazából sminkelni nem nagyon szoktam, de ez kedvtől függ. Egy halvány sminkre gondoltam, göndör hajjal. Igen! Az tökéletes. Leülök az asztalomhoz, és előveszem a pirosítót, szemfestéket, szemceruzát, tust és a szájfényt. Másoknak ez nagyon kevés, de nekem ez még sok is. Amikor végeztem ezzel, megcsináltam a hajamat. Szuper hajgöndörítővel rendelkezek, mert inkább azt szoktam csinálni, mint sminkelni. Bepakoltam a táskámba a fontos kellékeket: könyv, könyv és könyv. Mi más? Lementem a konyhába. A többiek már elindultak a suliba. Biztos vagyok benne, hogy rám vártak, így inkább elindultak. 

- Jóreggelt kicsim! Hogy aludtál? - kérdezi kedvesen Anyukám, és egy szívmelengető mosolyt villant. Egyből mosolyra fakadok. 

- Jóreggelt nektek is! - megpuszilom őket.- Nagyon izgultam a mai nap miatt, úgyhogy nem sokat aludtam. Még fáradt vagyok. Na, és ti? - kérdezem megszorongatva Apa vállát.

- Egész jól. Egy kicsit forgolódtunk, de biztos csak a meleg miatt. Kérsz palacsintát? - Anya megpróbálja átfordítani a másik oldalára, de csak kiesik a serpenyőből. Apával elkezdjük nevetni, hisz olyan ügyetlen. 

- Nem, Anya. Késésben vagyok. Majd veszek valamit a boltból. Szép napot nektek! - köszönök el tőlük, egy-egy puszit nyomok az arcukra. Kifele menet találkozok Lunával, a kutyusommal. Kislányomként tekintek rá. Már születése óta nálunk van, és én viselem gondját. Egy szőke szőrű, cuki buksifejű kutyus. Körülbelül 5 éves lehet. Az egyetlen, akit önmagamnál is jobban szeretek. Ha híres színésznő leszek, ő lesz az első, akit majd belemondok a tévébe. Még játszok vele egy kicsit, aztán tőle is elbúcsúzok, és elindulok. Még jó hogy nincs messze az iskola, így hamar beérek. Minden reggel elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha egyszer nem az iskolába tartanék, hanem egy helyszínre, ahol egy filmet forgatunk. Maga lenne a megtestesült álom! Aztán néha azon is, hogy egy műsorvezető előtt ülök, egy fotelban, ahol mindenféle kérdést feltesznek, én pedig válaszolok. Ne ítéljetek el! Tudom, hogy ez csak egy álom, de azért szép álom. Közben pedig oda is értem a suliba. Mint mondtam, a gyerekek nem öltöztek ki. A fiúk egy része olcsómackó nadrágot viselnek, egy kihordott fehér pólóval. A lányok egy része, pedig mini szoknyát, ami természetesen rózsaszín, pólónak egy melltartóhoz hasonlítható pólót választottak. Besétálok a hatalmas épületbe, ahol még több gyerek mutatkozik meg.    

    A szememmel megkeresem Rose-t, hátha itt van már. Indulnék a mosdóba, mert biztosra mennék, hogy ott van, mire hangokat kezdek el hallani. Nyögéseket. Jaj! Inkább nem megyek be. A hátam mögött egy ismerős hang megszólal:

- Ejnye, Lisa! 2 percig nem találsz, és már a szexes mosdóban keresel? - hátra fordulok, és Rose nevet. Odafutok hozzá, és jó szorosan megölelem. A barátságunk szeretetnyelve az ölelés. Mindig megérezzük, hogy a másiknak mikor van szüksége ölelésre. Egy nagy fájdalom után hosszú ölelés a legjobb. Sokszor vesztünk már össze, de melyik barátnő nem? Mármint úgy értem, igaz barátnők. Szeretem ezt a lányt.