Álmokból Valóság: Az Út az Önmegvalósításhoz

Mentalitás, 2. fejezet

   Boldogság. Szomorúság. Gyötrelem. Összetudjuk ezeket mind hasonlítani? Mert hát, mind érzés. Mind egy részből tevődik össze: a szerelemből. Voltatok már szerelmesek? Mármint úgy értem, tényleg szerelmesek? Volt már olyan, amikor elvesztél a gyönyörű szemébe? Vagy volt már olyan, hogy a közös jövőtöket szerveztétek? Hogy legelőt játszott a gyomrod, amikor megláttad? Igen, velem már volt. 

   Elsős voltam, amikor megtörtént velem a nagybetűs szerelem. Aminek bekellett következnie, hisz csak 15 voltam. Természetesen rosszfiú: magas, fekete hajú, kék szemű, feketeszín-kedvelő, eres kezek, melytől mindenki megretteg, és kiváló humor. Mindenki odáig volt érte. Volt pár lány aki nem kedvelte, de csak azért, mert már lefeküdtek vele. Aztán kiismerték, megtudták, hogy csak kihasználta őket. Kínzó érzés a lányokban. Ez pedig nem más mint, Michael Williams. A visszataszító, utálatos, különcködő, nagyképű Michael. Ne értsetek félre, én nem feküdtem le vele. Nem azért utálom, mert kihasznált, erről szó sem volt. De inkább elmondom a történetet:

Amikor bekerültem a suliba, teljesen ismeretlen volt minden és mindenki, Rose-n kívül, bár akkor szerettem volna új barátokat is szerezni. Mindent szemügyre vettem, mindenkit átfésültem a szememmel. Amikor bámultam egy lányt (Laura), akin cicanaci volt és bőrtopp, odasétált hozzá az a fiú. Tekintete ámulatba ejtő, vadító volt. Haját minden percben igazította, mintha a rajongói figyelték volna. Átkarolta Laura derekát, beletemetkezett a mellhasába, és összeszorította. Fájt a látvány. Minden lépését figyeltem a srácnak, de csak csendben. Nem keltettem figyelmet. Vagyis én ezt hittem. Éppen a mosdóban mostam a kezem, amikor Laura és a barátnői benyitnak, és szó szerint nekem futottak. Én rémült arcot vágtam, mert kurvára megijedtem.

- Mit képzelsz, hogy Michael-t zaklatod? Azt hiszed te jobb vagy nálam? Hát nem! - tört rám Laura.

- Nem tudom miről beszélsz, Laura. Én nem zaklatom a barátodat! 

- Igen! Tudod, hogy a barátom, mégis szerelmes vagy belé. Te liba! - ordítja feldúltan.

- Mi van? Tényleg nem értelek. Én nem vagyok szerelmes Michael-be - kifújtam egy nagy levegőt, és kimentem. Láttam Laurán, hogy nem igen foglalkozott a témával, mert ha Michael van a témába, akkor bizony Isten, nem áll le addig, míg neki nem lesz igaza. Pár hét múlva, pedig kiderült, hogy Michael engem hozott fel oknak, amiért szakítani akart Laurával. Igen, én is megdöbbentem, amikor meghallottam ezt Michaeltől. Röviden ennyi az utálatom Michael iránt.

Sohasem voltam túlságosan szerelmes. Csak égtem abba a tudatban, hogy szerelmes vagyok, és kész. Nem vetettem rá túl sok fényt, szimplán annyit, hogy pillangók vannak a hasamba tőle. Nem gondoltam a zavarba ejtő szemkontaktusra, a ,,véletlen" egymásra mosolygásokra. Sem arra, hogy a kijelölt személynek milyen gyönyörű a mosolya. Nem gondoltam arra, hogy tiszta szívű-e. Hogy szereti-e a Rom-Com filmeket. Csak a gondolatba voltam szerelmes. Mert olyan jóérzés, amikor szeretve vagyunk. Amikor valaki törődik velünk. Amikor valaki törődik azzal, hogy mit csináltál ma, vagy hogy éppen, hogy vagy. Hogy valaki tudja a születésnapunkat. Csak egyszer én is szeretnék oly annyira szerelmes lenni, hogy mindenkit kizárjak a külvilágból, csak ő és én legyünk. Tudni szeretném milyen, amikor felhőtlenek vagyunk. Tudni milyen, amikor jóreggelt üzenetre ébredünk. Szeretnék elmélyülni a társam világában. A gondolatban, hogy talán együtt fogunk családot alapítani. Nekem ezek mind kimaradtak az életemből...

    Vajon milyen lesz az élet az egyetemen? Mivel, ebbe a suliba is elég nehéz volt bekerülni, akkor az egyetemre? Tudnivaló dolog rólam, hogy önbizalomhiányos vagyok. Nem bízok önmagamban, még akkor sem amikor motivációt adnak. Nem hittem, hogy felvesznek a suliba, és nem hiszem, hogy felvesznek az egyetemre. Nehéz ez az időszak. Tudom, mindenkinek van ilyen korszaka, de nálam ez már kiskorom óta meg van. Nem bízok önmagamban, mert tudom, hogy nem vagyok rá képes. Ha sikerül is megcsinálnom, az szerencse. Utálok nem hinni magamban, mert felemészt a tudat, hogy nem vagyok képes semmire. Csak hajtani, hajtani és hajtani, azért, ami úgy sem lesz az enyém. Egy álom után koslatok, ami nem az enyém lesz. Egy kibírhatatlan személy vagyok. És én szeretnék menni színészetre? Jobb, ha elfelejtem, mert úgy sem fognak felvenni az egyetemre, amiről már kiskorom óta álmodom. Nem érdemlem meg a szeretetet, mert egy lúzer vagyok...