Istenháta

2. fejezet

Ami megnyugtatta Areteoriszt, az az volt, hogy megértette, mit kiáltott, aki kint volt. Ami semmissé tette ezt a kis megnyugvást, az az volt, hogy bezárták. Sötét volt, hideg, csend és akarva-akaratlanul is arra emlékeztette, amikor, ki tudja, meddig, Kairanosz földalatti börtönében sínylődött, ahol igazából maga sem tudta igazán, mi történt, mert a barlangokban feltörő gázoktól az ember - vagy isten - látomásoktól szenved, nem éppen a kellemes fajtából. Minél tovább tartózkodik odalent, annál élénkebbek ezek a rémálomképek; nem véletlenül hívták magát a börtönt Élő Rémálmok Hegyének. Areteorisz úgy sejtette, őt igen-igen sokáig tartották lent, mivel valamelyest meg is tudta érinteni a látomásait.

Kairanosz kegyes királynak tartotta magát, mondván, így legalább nem szenvednek annyit a foglyai, hiszen nincsenek is tudatában az idő múlásának. Erre persze bármelyik fogoly rá tudott volna cáfolni, ha az istenek által megtett király meghallgatta volna őket. Areteorisz meg is mondta neki, amikor egyszer előhúzták őt a börtön mélyéről és kihallgatásra vitték a király elé. Kairanosz joviálisan mosolygott az előtte térdelő férfira, aki nem is olyan rég még egy csettintéssel porrá és hamuvá változtathatta volna őt.

– Jobban örülnél, ha nem kellene látnod őket? – kérdezte. Areteorisz képen röhögte.

– Mit gondolsz, te hájas disznó?

Válasz helyett Kairanosz kivájatta a szemét, majd visszaküldte a cellájába, vakon. A szemét Areteorisz később visszakapta. Nem mondhatta el ugyanezt a józan eszéről.

Mivel megértette, mit kiabált be hozzá a lány, akárki is legyen, valószínűleg nem volt olyan messze az otthonától, Nixüsz királyságától. Bár, vajon otthonnak számít az, ahol már kutyába se vesznek, sőt?, morfondírozott Areteorisz és a falnak döntött háttal leült. A térdét felhúzta a mellkasához és átkarolta, hátha így kevésbé fázik, és a saját szívverését hallgatta. Ez volt talán az egyetlen, amit szeretett a halandó létben. Az isteneknek nem volt dobogó szívük, de most hogy Areteorisznak lett egy, már kevésbé érezte magát magányosan. Ott volt neki ez a kis, dobogó valami, a mellkasában. Csak az övé.

Amikor már tényleg elviselhetelenül hideg volt, az előzőleg félig kiürített üvegért nyúlt és elkortyolgatta a maradékot is. Felmelegedett és el is tompult tőle. Már majdnem elaludt, amikor nyílt a kamra ajtaja és becsörtetett rajta egy medve.

– No, Nyestém, ennek fele se tréfa – pödörte meg hegyes bajszát Borsa, Boldizsárfalva keménykezű, aranyszívű bírója. – Lopni csak az lop, akinek szüksége van rá.

– Nem feltétlen – nézett fel a fia, Réma, az éppen olvasott könyvéből. Megnyerő mosolyt villantott Nyestére. – Van, aki a másiknak akar rosszat.

Nyeste tudta, hogy a bíró házában mindössze három könyv található, abból az egyik az Istenszó, a másik kettő pedig a bíróné által írt szakácskönyv, amit egy városi könyvkötőnél köttetett be, olcsó bőrbe, díszítés nélkül. Nem tudta, Réma most vajon melyiket kapta fel, hogy művelt fiatalember benyomását keltse a vendég előtt, mindenesetre a csel nem volt hatásos, ha az ember tudta, miből áll a házi könyvtár.

– Én nem tudom, mit akar, de nem helyi – mondta Borsának. – Mesebelien van kifestve, mint egy... – Nem mondta végig.

Réma felkuncogott. Érdekelhették a történések, mert becsukta a könyvét és meg sem próbált finom úrfinak látszani, aki felette áll a másokon való élcelődés mulatságán.

– Csak tán nem dzsinnt fogtál? Vagy valamiféle lúdvércet? Tündérnépet, esetleg?

Nyeste felháborodottan összevonta a szemöldökét. Még hogy ilyen mende-mondákból szedett rémalakokat látott! Vigyen el a kánya!, gondolta, szúrósan nézve Rémára.