Istenháta

4. fejezet

– Teee!

Nyeste olyan pofont kevert le a férfinak, hogy csak úgy csattant.

– Hova teszed a kezed, te élveteg falu bolondja?! Még mindjárt meg is csókoljalak talán?

Areteorisz pirosló arcát fogta és villogó szemmel meredt a lányra.

– Ha még isten volnék, most hamu lett volna belőled egy csettintésemre – sziszegte és látszott rajta, hogy teljesen komolyan is gondolja, amit mond. Nyeste nagyot fújt.

– Ha még mindig isten volnál, nem veszekedtél itt velem, gondolom – morogta. – Nem lenne rá okod.

A férfi ezt hallva elégedetten elmosolyodott, már az arcát sem dörzsölgette.

– Na, akkor hiszel nekem, igaz?

Nyeste nem szólt egy szót sem, nem akarta szegény bolondot kiábrándítani a játékából.

– Vigyél el a varázslóhoz és gazdagon megjutalmazlak, amint újra isten leszek. Lehetsz a szolgám is, ha elég sokat segítesz és esetleg megkedvellek.

– Csábító. – Nyeste befejezte a harisnyastoppolást és nekikezdett az egyujjas kesztyűje megfoltozásának. Jön a tél, jobb lesz, ha minél előbb rendbe hozom, gondolta és kicsit szomorúan forgatta az ősrégi darabot. Még Vicától kaptam...

– Akkor induljunk is! – térítette magához Areteorisz hangja. A férfi már az ajtónál állt. Nyeste nagyot sóhajtott, mintha csak egy szertelen gyerekkel lenne dolga.

– Akár hiszek a mesédnek, akár nem, nem tudok neked boszorkányt szerezni. Nincsen közel s távol egy se.

Ez persze hazugság volt, de nem fogja ennek az idegennek az orrára kötni, hogy a Szemere-hegyen, félnapi járóföldre innen, lakik egy. Lefátyolozott alak, soha nem beszél és éjszaka járja az erdőt, nappal meg a barlangjában ül és... mindenféle olyat csinál, amit a boszorkányok csinálnak, Nyeste nemigen tudta. Nem nagyon beszéltek a helyiek a Fehér Boszorkányról, nem ártott az senkinek, de ha valaki felment a hegyre, néha ott találta. Azt mondták, csak annak jelenik meg, aki megérdemli; Nyeste inkább azon a véleményen volt, hogy van jobb dolga is, mint fent ülni és várni a ritka látogatókat. A helybéliek különben meg letagadták, hogy létezne a Fehér Boszorkány, különben már eljött volna érte a fejedelem vadásza. Nyeste is csak azért nem kételkedett benne, egyszer mert alkonyatkor fent járt a Szemere-hegyen, gombát szedni maradt el és meglátta a fátyolos alakot, ahogy éppen egy farkasveremnél ténykedik. A Szék falubeli Radko csapdája volt ez is, Nyeste úgy sejtette, a férfi orvvadász volt ugyanis.

A boszorkány nem szaladt el, amikor meglátta, de Nyeste nem mert közelebb menni hozzá. Olyan volt, mint egy szellem, még a mozgása is hangtalan; ha a lány nem látja meg a félhomályban, hát bizony meghallani nem hallotta volna, észre sem veszi. A lepelbe burkolózott alak kiszabadított egy rókát a veremből, majd felegyenesedett, Nyeste felé fordulva. Félredöntötte a fejét, közelebb lépett hozzá, kicsit meghajolva körbejárta, mintha csak kíváncsi őz lett volna, majd kinyúlt felé begörbített ujjakkal és kitépett egy szálat Nyeste hajából. Ugyanúgy elszaladt a sűrűbe, mint az előbb kiszabadított róka.

Nyeste azóta is megborzongott, akárhányszor eszébe jutott és néha megijedt, hogy a hajászálával valamiféle varázslatot hajt végre a Fehér Boszorkány, de eddig nem érzett semmiféle változást, se magában, se maga körül. A találkozásról nem beszélt senkinek, nehogy megharagudjon rá a banya.

Mindezt persze nem osztotta meg Areteorisszal. Mi van, ha rögtön rohanna a fejedelemhez?, gondolta a lány. Nemrégiben hallott egy boszorkányperről, nem messze történt. Tanja tanácsos asszony vádolta meg a saját férjét. Másrészt viszont..., agyalt tovább Nyeste, ...ha mégis kiderül, hogy én láttam boszorkányt és nem szóltam, még bajba is kerülhetek. A többiek letagadnák, hogy ők is tudják, aztán rám fognak mindent. Hogy a fene vinné el!

Végül csak annyit mondott:

– Pletykálnak valamit a Szemere-hegyről, de mindent én sem tudhatok.

Areteorisz diadalmasan csettintett és a keze megint a kilincsre nehezedett.

– Vigyél oda!

– Visz a rosseb – legyintett Nyeste. – Azt hiszed, jobb dolgom sincs, mint oda felrohangálni? Befejezem a ruhafoltozást, aztán takarítok, kenyeret dagasztok, mert valaki megette, amit tegnap sütöttem – villant a szeme a férfira, aki erre félrenézett –, aztán pedig...

– Jól van, megértettem! De ha nekem segítesz, gazdaggá teszlek.

Nyeste erre nem szólt semmit. Napi teendői közepette négy szem követte: Gábris, a macska és Areteorisz, a furcsa ember, aki azt mondja, nem is ember.

Mi van, ha igazat mond?, jutott Nyeste eszébe porolás közben, de aztán elhessegette a gondolatot. Csak bolond, ennyi az egész.

Estefelé ki akarta tessékelni a férfit, de annak esze ágában sem volt távoznia. Közölte, hogy nincs hol aludnia.

– Menjél vissza a bíró házához! – mutatta az irányt Nyeste.

– Inkább itt maradok – mondta Areteorisz.

– Mégis miért?

– A házad biztonságosabb, mint az övék. Van macskád – érvelt a férfi Nyeste számára érthetetlen módon. – Ágyazz meg nekem.

Ugyan csak sajnálatból, de Nyeste így is tett. Addig nem ment aludni, ameddig furcsa vendége hevenyészett fekhelyén el nem szunnyadt. Az ágyat nem kapta meg, de a kemence mellett a kellemes melegben lett egy fészke. Még álmában is fázósan húzta össze magát, és Nyeste óvatosan ráterített még egy pokrócot, mielőtt otthagyta volna.

Kiáltásra ébredt, amikor a Hold már lefelé igyekezett az égről, de még szürkeség uralt kint mindent. Rögtön kiugrott az ágyból, megragadta a most már kéz alá készített piszkavasat és kirontott a szobából.

Nem volt senki, akit megtámadhatott volna, csak Areteorisz ücsörgött hátát a kemence falának vetve a szétdobált takarók között. Kicsit nehezen vette a levegőt.

– Mi történt? – kérdezte Nyeste, mire a férfi összerezzent és ránézett. Vagyis, egy hosszú pillanatig nem is rá, hanem valamire, ami nem volt ott, mielőtt a szeme újra kitisztult.

– Semmi – mondta végül.

– Kiáltást hallottam.

– Az lehet. Hagyj most magamra. – Areteorisz ugyanolyan magasra emelt állal beszélt, mint eddig, de a hangja kicsit csúszkált ide-oda. Kisöpörte a haját az arcából és egy pillanatra olybá tűnt, mintha az arcán és a karján lévő anyajegyek felragyogtak volna. Nyeste meglepetten pislogott, mire minden visszarendeződött a rendes kerékvágásba, ragyogás nem volt sehol.

– Csináljak egy teát, amitől könnyebben elalszol? – ajánlotta fel.

– Egy főzet, amitől nem leszek magamnál, ki tudja, meddig? Eszedbe se jusson, halandó! Nem megmondtam, hogy hagyjál békét nekem?

Mivel úgy tűnt, Areteorisz semmiféle segítséget nem fog elfogadni, Nyeste egyedül hagyta. Ahogy visszabújt az ágyba, észrevette, hogy Gábris már nem melegíti a párnáját. Ismerős morranást hallott az ajtón túlról, majd motyogást:

– Maradj csak, nem bánom...

Nyeste apró sóhajjal vette tudomásul, hogy macskája átpártolt a vendéghez, akit nem is akart beereszteni.