Istenháta

5. fejezet

A macska - Gábris, ha jól értette - az éjszaka további részét Areteorisz mellkasához gömbölyödve töltötte. Még dorombolt is. A férfi megnyugtatónak találta a jelenlétét, főleg, miután rémálmok mérgezték az éjjelét. Nem hiányolta őket. Visszavágyott a korsóba; ott nem volt semmi, sőt, még csak nem is volt tudatában annak, hogy ő létezik. Nem voltak rémálmok sem.

Reggel Gábris tappancsainak pofozgatására ébredt. Finoman odébb tolta a macskát és felült.

– Jó reggelt! – szólt oda neki Nyeste, aki láthatóan fent volt már egy ideje. Éppen kását főzött, bár az kicsit máshogy nézett ki, mint amihez Areteorisz hozzá volt szokva.

– Ez köles – világosította fel a lány az ételt kavargatva. – Te is kapsz belőle, ha felaprítod nekem a tüzelőt.

Igen, Areteorisz határozottan éhes volt. Még mindig ki nem állhatta az érzést, a gyomrában morgó lyukat, ami sokkal jobban emlékeztette emberi mivoltára, mint bármi más.

Aztán nekiállt fát aprítani és nagyon gyorsan eszébe jutott, hogy a fájdalom is emberi. Istenként a kezébe beleállt szálkát meg sem érezte - sőt, az lepattant vona a bőréről, nem belefúródik -, de most minden mozdulatnál érezte az apró fadarabot. Összeszorított foggal próbált nem is figyelni rá.

Természetesen az istenek is éreznek fájdalmat, őket is meg lehet kínozni, ezt Areteorisz elsőkézből tudta, hiszen Kairanosz földalatti börtönében még istenként volt ott. A mágia istennője, a háromszemű Trissiopeia, akit ismertek még Haláni Trissiaként is, készített bilincset Areteorisz számára. Aranyból, de olyan erőset, hogy azt levenni nem lehetett; átjárta a mágia is, de elszívta annak az erejét, aki viselte. Areteorisz kapott egyet a nyakára, egyet-egyet a bokájára, mindkét csuklójára...

Letette a fejszét és feltűrte az inge ujját, ahogy ezen gondolkodott. A csuklóján még mindig ott volt a két bilincs, habár inkább csak ékszernek néztek ki. Egész szépek, ha nem gondolok bele, hogy ellopták az életemet, gondolta gúnyosan Areteorisz. Ha még mindig rajtam van, akkor bizonyosan szükség van rá. Nem lettem teljesen, az utolsó porcikámig ember. Ami maradt, azt el kellett nyomni.

Ha le tudná szedni valahogy, azzal már előrébb lenne egy kicsit, még ha nem is válna újfent istenné. Csakhogy, azt már rég tudta, hogy ő maga nem tudja lehúzni a bilincseket. Csak valaki más, akinek erős a mágiája. Tehát emiatt is egy varázslót kell kerítenie.

– Kéne a fa! – kiáltotta ki Nyeste. Areteorisz legszívesebben figyelmen kívül hagyta volna, de a gyomra egyre hangosabban követelőzött. Bevitt egy nagy kosár tüzelőt, majd odatartotta a csuklóját Nyeste elé, próba szerencse alapon.

– Szedd le – mutatott a bilincsekre.

Nyeste furcsán nézett rá, de azért megpróbálta. A stílusos karperec nem mozdult.

– Ez meg mi? – értetlenkedett a lány, de Areteorisz nem látta értelmét, hogy elmagyarázza neki, hiszen úgysem hinné el. Valószínűleg semmi mágia nincs benne, nem örökölt egy csipetnyit sem a nagynénjétől, gondolta. És még ráadásul hitetlen is a szerencsétlen!

Nyeste igen hamar elfelejtette, milyen varázslatos anyajegyeket látott előző éjjel Areteorisz bőrén, mivel a férfi úgy aprított tüzelőt, mint akinek két bal keze van. De legalább megcsinálta, nem azt kezdte el megint mondani, hogy ő egy isten és hálás lehetnék, bla-bla-bla, nyugtatta magát a lány. Egy fadarabot a tűzre dobott, majd feltálalta a köleskását.

Areteorisz nem volt udvarias vendég. Fintorgott és végül megevett minden mézet a házban, mondván, „hová tetted az ízt ebben a kásában, halandó? A disznók jobb moslékot kapnak!". Nyeste egyre egyenesebben ült a székben és megfordult a fejében, hogy a férfi ölébe borítja a maradékot. Gábris nyávogott néha, de nem Nyestének címezte, hanem Areteorisznak, mígnem az meg nem engedte, hogy felugorjon az ölébe és összekucorodjon ott.