Látszat

29. ÁLARC

Az esti megbeszélés a pszichiáterrel elhúzódott. Ráhúztak még egy órát, mert Aurora egyszerűen összeomlott. Szinte pánikrohamot kapott.

- El fog hagyni - hörögte két fulladás között. - Amint elmondom neki az igazat, Simon el fog hagyni. Összefogom törni a szívét. Ismét.

Dr. Anderson a fejét csóválta.

- Nem tudhatod, hogy fog reagálni. Senki se tudja. De meg kell adnod az esélyt a hadnagynak, hogy megértse, mi történik veled. Megérdemli, hogy tudja. És te magad mondtad még reggel, hogy az a legjobb, ha tőled tudja meg. Az, hogy ő ezt hogyan fogja megélni, az már nem a te felelősséged.

Aurora mégis annak érezte. Hisz Ghost nem tett semmit, csak óvta, féltette, támogatta és segítette őt az első perctől kezdve. Az igazság, a hangok a fejében, és a másik én valahogy árulásnak tűnt. Mintha elárulta volna Ghost-ot, noha ilyen meg sem fordult a fejében. Szerette a férfit. Lehet, hogy máshogy, mint ahogy az elvárható lett volna, de ragaszkodott hozzá. Méghozzá foggal-körömmel.

Meglehetősen egész gyorsan érte el a hadnagy ajtaját, talán túl gyorsan, mert nem sikerült megnyugodnia, amíg felért az emeleti folyósóra. De már ott volt, és tudta, nem hátrálhat meg. Így gyorsan körbepillantott, hogy megbizonyosodjon arról, senki nincs a közelben, és szolídan kopogott az ajtón. Az pedig kisvártatva kinyílt.

- Már azt hittem, sosem érsz ide - szólt a hadnagy halkan és rosszallóan. Hallatszódott a hangjából, hogy a maszkja alatt valójában mosolyog.

- Bocsi a késésért - motyogta Aurora lesütött szemekkel, amíg bemasírozott a férfi szobájába.

- Hogy ment a megbeszélés az orvossal? - kérdezte Ghost, miközben követte tekintetével Aurorát, amíg bezárta az ajtót. Vizslatta a nőt, figyelte a mozdulatait, az arckifejezését, hogy ebből is rájöjjön, mi történhetett a mai második ülésen.

Aurora csak megvonta a vállát és hümmögött egyet, ujjaival már kabátjának zipzárján dolgozott.

- Csak "mhmm"? Ennyit kapok? - ugratta a nőt vigyorogva, majd miután lekapta magáról símaszkját, két lépéssel Aurora előtt termett.

- Jó volt és fárasztó - felelte Aurora egy hosszú sóhaj kíséretében, amíg lehúzta karjairól a kötelezően viselendő kabátját. - Ennyi.

Ghost bólintott, miközben kíváncsian figyelte, ahogy Aurora a kardigánját kezdte kigombolni. Feltűnt neki, hogy a nő a megszokottnál is ügyetlenebb, ezért finoman félre lökte a kezeit.

- Akkor ne fáraszd ki még jobban magad - morogta neki, szinte már gúnyosan.

Aurora csak a szemét forgatta, de nem vitatkozott, és nem is kommentálta a hadnagy szúrós megjegyzését. Inkább felnézett az arcába, gyönyörködött sebhelyeinek vonalában, a halvány barázdákban, amik a homlokát és éjsötét szemeinek sarkát díszítették. Itta magába a férfit, miközben a szíve összefacsarodott a látványtól.

Hagyta, hogy levetkőztesse őt, együttműködött Ghost-tal, mintha ez is csak egy olyan éjszaka lenne, mint a többi. Próbált úgyis viselkedni, igyekezett úrrá lenni az arcára kiülő érzelmein, ám a férfi túl jó megfigyelő volt.

- Ha olyan fárasztó volt az ülés - szólt, miközben finoman Aurora meztelen derekára helyezte kezeit, hogy magához húzza a nőt. - Akkor miért jöttél ide?

- Mert megígértem - felelte Aurora szinte már gépiesen. - És mert veled akartam lenni.

Végighúzta ujjait a férfi karján, ahogy tartotta őt. Nem viselt pulóvert, pedig gyakran szokott, de most nem takarta a bőrét. Érezte az ujjbegyei alatt a finom bőrt, az ereket, ahogy kidudorodtak, és hallotta a távolból a hadnagy dörmögését.