Helga és Ábel döbbenten figyelték, ahogy a gyilkos, aki oly sok fájdalmat okozott nekik, végre megsemmisült. Ám még mindig ott volt Géza, aki teljesen összeomlott a látványtól.
Géza arca torzzá vált, ahogy Anett halálát figyelte. Hangosan káromkodott és öklét az ég felé rázta, miközben kicsavart logikájával próbált rájönni, hogyan történhetett ez. Az ő fejében minden áldozat egy bűnös volt, akit meg kellett tisztítani, Anett pedig társa volt ebben a "szent küldetésben". Most azonban ott állt egyedül, kétségek között vergődve.
- Mindnyájan bűnösök vagytok! – Ordította a fiatalok felé, vadul gesztikulálva. – Nem értitek? Az én feladatom, hogy megtisztítsalak benneteket a világ mocskától!
Ábel és Helga döbbenten álltak. Ábel előre lépett. - Te vagy az, aki mindezt okozta! Gyilkossá váltál és most még minket is azzal vádolsz, hogy bűnösök vagyunk? Mi csak élni akarunk, te őrült!
Géza arca egy pillanatra megtört. Láthatóan nem értette, miért hibáztatják őt, hiszen ő csak azt tette, amiben hitt.
– Nem... nem érthetitek... én megváltást hozok – mormolta zavartan. De amikor Ábel és Helga haragos tekintettel közelebb léptek, a zavar helyét hirtelen vad elszántság vette át. Géza emelte a fegyverét, hogy véget vessen a két fiatal életének, de hirtelen lövés dördült.
Géza megtorpant. Kezét a mellkasára szorította, ahonnan vér szivárgott, majd lassan a földre rogyott. Helga és Ábel döbbenten nézték, ahogy Márton kilépett az árnyékok közül, kezében a füstölgő fegyverrel. Arcán fáradt elszántság látszott.
– Ezt nem tűrhettem tovább – Mondta halkan, miközben odalépett a Gézához. Géza szemébe nézett, aki még mindig halkan motyogott valamit a bűnösökről és a megváltásról, de a szavai egyre halkabbá váltak, míg végül teljesen elhaltak. Márton mérgesen vetette tekintetét Gézára, majd odalökte a kereszthez. Utoljára ránézett, majd felemelte és az arcát a nap felé fordította.
- Anett érkezem. - Ennyi volt Géza utolsó szava. Semmi megbánás, félelem, csak a fáradtság látszott arcán és hangján.
Márton mély, fáradt sóhajjal mérte végig a fiatalokat, tekintetében valamiféle megvetés csillogott.
– Mindent elrontottatok – Kezdte hidegen, lassan körbejárva őket. – Azt hiszitek, hogy megmenekültetek, de az igazság az, hogy ti magatok vagytok az igazi gyilkosok ebben a történetben. Hibáztatjátok Gézát, de valójában mindenért ti vagytok felelősek, ami itt történt.
Ábel és Helga zavarodottan figyelték Márton szavait, de ahogy a férfi tovább beszélt, egyre inkább kezdett kirajzolódni a valóság: Márton arca megkeményedett és tekintetében egy szokatlan hidegség villant.
– Gondoltam, hogy a társaim nem lesznek a legjobb, de hogy még mindig a középkorban élnek... – Mondta rezzenéstelen arccal. – Én csak alkalmazkodtam a környezethez, beilleszkedtem, hogy ne is sejtsetek semmit. De most, hogy az átok újra életre kelt, be kell fejeznem azt, amit ők elkezdtek.
Ábel ösztönösen hátrált egy lépést, de Helga felállt, szembenézve Mártonnal.
– Te vagy a harmadik gyilkos? Miért... miért kellene megölnöd minket? – Kérdezte egyhangúan, de Márton szavai egyenesen a szívébe vágtak.
– Azért, mert ti vagytok az utolsó láncszemek. Az entitás, amely erőt ad nekem, ha életben hagylak titeket, elszabadul, és az egész világot elpusztíthatja. Így mindenkinek meg kell halnia, akit kiválaszt. Ennek így kell lennie.
Márton felemelte a fegyverét és célzott Ábelre, de abban a pillanatban Helga a fiúkra pillantott, majd minden habozás nélkül Márton elé vetette magát, hogy kezéből kiverje a fegyvert. A lövés viszont dördült, Helga teste pedig összeesett, közvetlenül Ábel lábai előtt. Ábel sokkosan meredt rá, a szíve összeszorult, minden dühét és fájdalmát elfojtva letérdelt Helga mellett, gyászolva az elvesztését.
Márton egy pillanatra elkomorodva nézte a jelenetet, majd közelebb lépett és halkan megszólalt:
– Hiába volt, amit Helga tett. Semmi értelme a feláldozásának. Sajnálom, hogy így történt, de nincs más választás. Ha életben hagylak titeket, ... az entitás az egész világot fenyegetheti. Az életetek a zálog és most már nincs visszaút.
Ahogy Ábel felnézett Mártonra, szemeiben harag és elkeseredés csillogott, de tudta, hogy nincs hová menekülni. Márton határozottan közeledett, a végső szándékkal, miközben Ábel Helga kezeit fogta, utolsó emlékként őrizve meg őt ebben a borzalmas világban.
Ahogy Márton befejezi monológját, Ábel lehajtott fejjel próbálja összeszedni magát. Márton ridegen ismételgeti, hogy nincs kiút, az entitás követelései nem csak a falut, hanem az egész világot fenyegetik, ha ő nem áldozzák fel magukat.
Ábel azonban előhúz egy gyűrött papírlapot a zsebéből. Kezében szorongatja, miközben Márton észreveszi, kíváncsian tekint rá. Ábel remegve lép előre, majd lehajtott fejjel átnyújtja a levelet Mártonnak.
- Ezt előző este írtam, mikor én voltam a soros a ház őrzésénél. Tudtam, hogy nem fogom többet látni Esztert. Az elején azért jöttem ide, hogy elfelejtsem. Mostanság nem volt túl jó kapcsolatunk, de nem akartam elhagyni. De ez a hét szenvedés megmutatta nekem, hogy mit is érez, hogy milyen szerencsés vagyok mellette. Csak azt gondoltam, ha megölnek, legalább ezt eljuttatják neki. De ha már itt vagy...
Márton elhomályosult szemmel veszi el a papírt és ránéz Ábelre, mintha megértené, hogy ez az utolsó búcsú együttesen átélt minden fájdalom és küzdelem után.
Ábel csak maga elé nézett, de nem csinált semmit. Csak nézett, elfogadva sorsát. Utoljára a csapatra gondolt, majd örökre megszabadult minden szenvedésétől...
