A nap lassan sütött be a folyosó ablakain, ahogy Ábel és Eszter a szekrényekhez támaszkodva beszélgettek. Az iskola utolsó napján voltak az őszi szünet előtt, és a levegő tele volt azzal a különös várakozással, amit a közelgő szabadság ígért. Ábel figyelte Esztert, aki vidáman mesélt valamiről, de gondolatai néha elkalandoztak. Eszter mosolya mindig elvarázsolta, és most sem volt másképp.
- Olyan szép idő van. – mondta Eszter, miközben közelebb lépett hozzá. - Talán elmehetnénk valahova a hétvégén, csak kettesben. Mit gondolsz?
Ábel elmosolyodott, de közben más járt a fejében.
- Jól hangzik. – Kezdte lassan. – de hétvégén nem biztos, hogy ráérek.
Eszter szemei kissé elkomorultak, de még mindig mosolygott. - Valami különleges van tervben?
Ábel megvonta a vállát. - Nem tudom, hogy különleges-e, de... már van egy programom. - Nem akarta azonnal megemlíteni a jelentkezését, nem akarta, hogy Eszter csalódjon, mivel nem említette neki.
Eszter kissé közelebb lépett hozzá, kezei szinte hozzáértek Ábeléhez. - Akkor remélem, hogy azért találunk egy másik alkalmat. Tudod, hogy szeretek veled lenni. - Karolta át Ábelt.
Ábel egy pillanatra megérezte azt a melegséget, amit Eszter mindig hozott magával, de a zsebében lévő telefon rezgése kirántotta ebből a pillanatból. - Megnézem, ki az. – Mondta, közben elővette a készüléket.
Egy értesítés fogadta:
- Gratulálunk, Ábel! Azok szerencsések közé tartozol, akiknek elfogadtuk a jelentkezését Lendémvárra. A részleteket hamarosan küldjük. Az indulás vasárnap reggel lesz.
Ábel szíve egy pillanatra megállt. Tudta, hogy jelentkezett, de soha nem gondolta volna, hogy valóban kiválasztják. A zavarodottság és izgalom keveréke járta át. Nem tudta, mit mondjon Eszternek.
- Valami fontos? – Kérdezte a Eszter, aki türelmesen várta a választ.
- Igen, csak... tudod, most kaptam egy üzenetet. – Motyogta Ábel. - Még egy hónapja jelentkeztem egy utazásra, ahol elméletileg a jelentkezők csak tizenkettedikesek lehetnek. Gondoltam ismerkedtek egy picit. Azt írták, hogy akiket beválogatnak, azok ingyen elutazhatnak Lendémvárra. Vasárnap indulnék.
Eszter szemei egy pillanatra kikerekedtek, majd elkomorodott. - Oh... értem. - Látszott rajta, hogy próbálja megemészteni a hallottakat. - És meddig leszel távol?
- Egy hetes, de tudod, hogy mennyire szeretek utazgatni. – Mondta Ábel bizonytalanul.
Eszter csendben bólintott. - Akkor szombaton találkozunk utoljára, mielőtt elmész? – Kérdezte, hangjában némi reménnyel.
Ábel érezte a súlyt a mellkasán, de csak egy rövid mosolyt küldött a lánynak. - Igen, és sajnálom, hogy nem szóltam. Nem hittem volna, hogy én nyerek.
Eszter visszafogva sóhajtott egyet, miközben megindult a következő órájára. - Persze, nem tudhattad... azért találkozunk holnap?
Ábel nem válaszolt. Csak bólintott, és figyelte, ahogy a lány eltűnik a diákok között.
Másnap reggel Ábel ébredése lassú volt, mintha az álmai nehezen engedték volna el. Az üzenet, amit a telefonján kapott, még mindig ott volt a gondolatai között, valami furcsa nyugtalanság vibrált benne. Az egész dolog túl gyorsan történt számára.
A telefonjára pillantott, látta, hogy újabb üzenetet kapott. - A busz vasárnap reggel 8 órakor érkezik a megadott helyre.
Ábel kissé izgatott volt, de valami belső bizonytalanság is ott motoszkált benne. A nap hátralévő részében összepakolt a következő egy hetére.
