Árny Nélküli Lovag

7. Fejezet

A múlt árnyéka és a démon lakomája

Shade mozdulatlanul figyelte, ahogy Goram és Weka távolodnak a táborból. A délidő forrósága ellenére a fák árnyéka enyhülést kínált, ám Shade számára minden egyes csendes pillanat egyre nyomasztóbbá vált. A nap erős fénye, a lombkorona hűvöse – mind olyan távolinak tűnt számára, mint az emberek, akik körülötte mozogtak. Mélyen legbelül, valami húzta egy ismeretlen irányba, valami, amit nem értett, és talán nem is akart megérteni.– Eh... Shade! – Kysha suttogása megtört az aggodalomtól, szinte elveszett a környező erdő halk zörejeiben. – Vigyázz rá, hallod? – A Sylvanix közelebb lépett, szemében könyörgés és düh keveredett.Shade egy pillanatra elfordította a fejét, de mielőtt bármit mondhatott volna, Kysha szinte könyörögve rántotta meg lova kantárját.– Ne merészeld azt mondani, hogy nem a te dolgod – szólalt meg keményebben, de a hangjában továbbra is érződött a félelem.Shade pillantása találkozott a zöldesbarna szemekkel, melyek tele voltak reménnyel és kétségbeeséssel. A szavak súlyát nem érezte. Bólintott ugyan, de belül semmi nem változott.– Nem indulsz utánuk? – kérdezte Kysha, amikor látta, hogy Shade nem mozdul. Goram és Weka már távolodtak, de Weka értetlen tekintettel nézett vissza.– Nem... még nem – mondta Shade ridegen, ahogy elfordult tőlük.Amikor lehunyta szemeit, a kétségbeesett szempár újra felvillant előtte, elnyelve a vérvörös lángokban. Az érzés, amely húzta, egyre intenzívebbé vált, mintha a lángok nemcsak a látomás részei lennének, hanem az ő lelkét is el akarnák érni. Nem tudta figyelmen kívül hagyni. Követte az érzést.Shade lassan haladt az erdei ösvényen, mintha valami álomszerű révületben lenne. Egy apró tóhoz ért, amely csendesen nyújtózott az erdő mélyén. A nap fénye játszott a víz felszínén, de Shade figyelmét nem ragadta meg. Leszállt a lóról, és néhány pillanatig csak a víztükröt bámulta. Az arc, amely visszanézett rá, mintha egy idegené lett volna. Shade úgy érezte, mintha a múlt, amit sosem ismert, egyre súlyosabb láncokkal fojtogatta volna.Levette karvédőjét, és szemre vette a sebet, amit a Morbyfosser vére okozott. Csak pár csepp elég volt, hogy húsig marjon. A lény maró vére a sajátjával keveredve különös, fekete, kátrányos látványt nyújtott. Valószínűleg egy ideget is átmart – gondolta a gyűrűs ujja apró rángásaiból. Alig érzékelte a fájdalmat, talán túlságosan is hozzá szokott.„Nem az ő dolguk," – gondolta magában. Shade nem akarta, hogy a többiek lássák, mi történik vele. Nem akarta, hogy bárki is kérdéseket tegyen fel.Shade térdre ereszkedett a tó mellett, ujjai remegtek, ahogy a savas vérrel lassan, gondosan festett egy ősi jelet a kőre. A Morbyfosser vére kegyetlen volt, minden egyes cseppje nyomán fájdalom lüktetett a kezében, ahogy a bőrét és húsát lemarta. De Shade nem törődött ezzel. Az arcán egyetlen rándulás sem mutatta, hogy a fájdalom bármilyen hatással lenne rá. Ahogy az utolsó vonalat is bevéste, csontja érintette a követ, mivel a hús már rég eltűnt az ujjai végén.Lehunyta a szemét, tenyerét a vérrel festett jelre helyezte. A világ mintha visszahúzódott volna körülötte, az árnyékok suttogása egyre hangosabb lett, ahogy megidézte őket. A sötétség megmozdult, mintha maga az árnyék hívta volna vissza azokat, akik benne lakoztak. Ahogy kinyitotta a szemét, belenyúlt a kő árnyékába, és szinte teljes karja eltűnt a mély sötétségben. Egy pillanatra nem volt más, csak a csendes erő, amely húzta a kezét – majd egyetlen mozdulattal kirántotta a lényt a másik világból.Az Umbratis vergődött Shade szorításában, de a mozdulatai értelmetlenek voltak. Shade szeme hidegen figyelte a lényt, ahogy az vadul kapálózott, karmaival több mély sebet ejtett Shade arcán, de ő nem reagált. Egy rúgással taszította a lényt a tóba. A víz elnyelte, és az árnyak, melyek eddig menedéket nyújtottak volna neki, most elhagyták. A tóban vergődve próbált menekülni, de Shade lába megállította. Amikor a kőre helyezte a lábát, annak árnyéka eltűnt, és az Umbratis védtelen maradt, teljesen kiszolgáltatva Shade könyörtelen tekintetének.Egy utolsó reménytelen támadást indított, de Shade elkerülte, és egyetlen erőteljes csapással a földre taszította. A lény eszméletlenül hevert előtte, és Shade néhány pillanatig csak bámulta. Könnyedén végezhetett volna vele, de nem érzett késztetést.Hideg közönnyel odarúgta a festett követ a földön heverő test mellé. A kő árnyéka lassan egybeolvadt a lényével, mintha a sötétség most nyelné el örökre. Shade figyelte az árnyékok játékát, ahogy körbezárták az eszméletlen testet. Egyetlen mozdulat, és a kő összetörésével a lény is darabokra hullana – az árnyék is megszűnne létezni. De Shade számára ez a döntés éppen olyan könnyű és súlytalan volt, mint maga a kő a kezében. Ezt a varázslatot – az árnyék megkötését – még a boszorkánytól tanulta a szomszédos kontinensen, ahol magához tért. Ha letörölné a rajzot, azzal szabadon engedné a lényt, ami veszélyt jelentene Kyshára és a tábor többi lakójára.Elengedni vagy megölni? A gondolat átfutott az elméjén, de Shade nem akarta az ilyen döntésekkel terhelni magát.A folyadék átlátszó volt, de égetőbb, mint bármilyen alkohol, amit valaha érzett. Amint lenyelte, a fájdalom azonnal megrohamozta. Minden izma görcsbe rándult, mintha ezer apró tűt szúrtak volna belé. Az idő lelassult, minden másodperc óráknak tűnt. Shade mintha egy végtelen térben létezett volna, ahol a fájdalom volt az egyetlen valóság. Az izmok megfeszültek, mintha soha nem akarnának elengedni. A fájdalom minden egyes szívdobbanással erősödött, újabb hullámokban kúszva fel a gerincén, keresztül a mellkasán és a karjain, végigszáguldva az ereiben. Shade karjai merevvé váltak, és az ujjai szinte akaratlanul szorultak ökölbe. A légzése szabálytalan lett, az izzadságcseppek végiggördültek az arcán, mintha a fájdalom megfagyott volna a bőre alatt. Minden egyes mozdulat nehéz volt, mintha a fájdalom nem csak a testét, hanem az elméjét is megbénítaná.Minden alkalommal, amikor ezt a folyadékot használta, tudta, hogy a fájdalom hamarosan jön, mégis sosem volt teljesen felkészülve rá. Mintha a fájdalom minden alkalommal egy kicsit mélyebbre hatolt volna, mintha minden egyes hullám egy újabb réteget égetne le a lényéből, egyre közelebb kerülve a magjához.Nem sok ilyen fiolát kapott a boszorkánytól, és bár tudta, hogy csak vészhelyzetben kellene használnia, nem törődött vele. Egyszerűen csak elviselte, amit kellett.Shade figyelte, ahogy a bőr összehúzódik, és eltűnnek a sérülés jelei. Még mindig érezte a húzást, de már nem akarta követni, ezért visszaült a lovára. Az erdő szélén gyors vágásban megkerülte a területet, majd egy tisztáson megállt, és várta Wekát és Goramot, mintha mi sem történt volna.