Save Us (Maxton Hall, #3)

4

Ruby

           A zene az ereimben folyik. Tetőtől talpig betölt, és mozgásra késztet. Gondolkodás nélkül táncolok. Csak elengedem magam.
            Az érzés fantasztikus.
            Tudom, hogy a mai napnak rossz következményei lesznek, de ebben a pillanatban nem érdekel. Csak élvezni akarom ezt a pillanatot, amíg tart.
            Egyszer megpördülök. Alistair éljenez.
            - A whiskey nagyszerű! - hirdetem, és Alistair felé fordulok, aki szintén táncol a szobában. Az üveggel koccint velem. Fogalmam sincs, hová tűnt a pohara.
            - Igazabb szavakat még soha nem mondtak - ért egyet. - Amikor részeg vagy, akkor vagy igazán bölcs, Ruby.
            - Már bocsánat.... - mondom. - ...de én mindig bölcs vagyok.
            Alistair elvigyorodik. - Megint igaz.
            Nem tudom, hogy történt, de Alistair a lett a kedvenc emberem a világon. Hirtelen annyira kötődöm hozzá. Úgy érzem, hogy vannak közös dolgaink, amiket józanul nem vettem észre.
            - Wren - mondom, és előhúzom a telefonomat a blézerem zsebéből. - Csinálj egy képet rólam és Alistairről.
            Odatartom neki a telefont. Elvigyorodik, és elkapja.
            - Készen álltok? - kérdezi.
            - Tarts ki - kiáltja Alistair, és átkarol. Együtt mosolygunk a kamerába. - Most.
            - Egy, kettő... három.
            Kiszakadok Alistair öleléséből, hogy Wrenhez menjek, és megnézzem a képet. Remek lett, még úgy is, hogy nem igazán voltunk mozdulatlanok, és egy kicsit elmosódott.
            - Köszönöm - mondom Wrennek, és vissza akarom engedni a telefont a zsebembe.
            - Egyébként van vagy kétszáz üzeneted és nem fogadott hívásod - mondja Wren halkan. - Talán meg kéne nézned őket, mielőtt az emberek megőrülnek, mert aggódnak érted.
             A szavainak komolysága az alkohol ellenére is átjön rajtam, és megállok. Tétován újra felveszem a telefonomat. A kijelző elmosódik a szemem előtt, és néhányszor pislognom kell, hogy lássam, mi van rajta: öt nem fogadott hívás Embertől és Lintől, három anyától és apától. Összesen hét üzenet.
            - Francba - mormogom. Kissé meginogok a helyemen, ahogy az ujjammal megpróbálom kiválasztani az első üzenetet, és megnyitni.

            Hallottam, mi történt. Akarsz beszélgetni? Szeretnéd, ha átmennék?

            Nagyot nyelek, ahogy elolvasom Lin szavait. Tudom, hogy válaszolnom kellene neki, de most nem tudok. Reggel óta először érzem úgy, hogy nem fogok bármelyik pillanatban sírva fakadni. Az alkohol segített, hogy kizárjam ezt a szörnyű napot, és ha most beszélek Linnel, biztosan mindent a legapróbb részletekig ki akar majd elemezni, ami történt. Ahogy Ember is, aki szintén írt nekem.

               Bocsánat, úton voltam! Mi történt? És te hol vagy?

            Nem akarok most azokkal a problémákkal foglalkozni, amelyek otthon várnak rám. Nem tudom, mi fog történni ezután. És most az egyszer nem is akarom tudni.
            Megrázom a fejem, és anélkül, hogy elolvasnám a többi üzenetet, visszadugom a mobilt a blézerembe. Kerülöm Wren elgondolkodó tekintetét, miközben leveszem a blézert, és a kanapéra dobom. Aztán feltűröm a blúzom ujját.
            Alistair odajön hozzám, megragadja a kezem, és megpörget, mintha megérezte volna a hangulatváltozásomat. Akaratom ellenére elvigyorodom. Újra megforgat, és viszonozza a mosolyomat. Úgy tűnik, pontosan érti, mire van most szükségem. Talán elnyom magában valamit, gondolom, miközben követem a tekintetét, amely ma délután már sokadszorra Keshav hátára irányul.
            Hosszú évek óta először - vagy talán életemben először - elengedtem mindent. Behunyom a szemem és a zenére mozdulok. Nem ragaszkodom tovább a ma történtekhez, és hagyom, hogy Alistair segítsen elfelejteni mindent. Egy bizonyos ponton már nem is gondolkodom; a mozdulataim maguktól jönnek. Csak futólag veszem észre Wren és Keshav beszélgetésének részleteit, de egyébként csak a zene dallamát és a súlytalanságot, amit az alkohol ad nekem.
            Nem tudom, hogy Alistair és én meddig táncolunk együtt. Elvesztettem minden időérzékemet, és azt is, hogy mennyi whiskyt ittam.
            - Még egy kortyot? - kérdezi Alistair, miközben felemeli az üveget. Éppen oda akarom nyújtani neki az üres poharamat, amikor egy hang szakít félbe minket.
            - Mi folyik itt?
            Megpördülök. James Alistair szobájának ajtajában áll. Wren biztosan beengedte, mert egy pillanattal később megjelenik mögötte. - Csak hogy tisztázzuk, semmi közöm hozzá - motyogja Wren, és elsétál mellette a karosszékhez, amelyben korábban ült.
            James tekintete rajtam landol, és egy szívdobbanásnyi ideig csak nézzük egymást. Mindenféle érzelmet látok a szemében.
            Bűntudatot. Megbánást. Dühöt. Szomorúságot. Félelmet.
            A szívem fájdalmasan összehúzódik. Szeretném áthidalni a köztünk lévő távolságot, és a karjaimba zárni őt. Ugyanakkor rá akarok sikítani, hogy végre megtudjam, ki szerkesztette meg azokat a képeket rólam és Mr Suttonról, és küldte el Lexingtonnak.
            - Gyere beljebb, haver - mondja Alistair, és James átlépi a küszöböt. Séta közben leveszi a kabátját, majd lazán a karjára akasztja. Emlékszem erre a szürke kabátra. Akkor is ezt viselte, amikor bemutattam a szüleimnek. Az emléktől gombóc nő a torkomban.
            James megáll előttünk. Rám néz, a tekintete bizonytalan. - Szia.
            - Szia - válaszolok.
            Enyhén az orrát ráncolja, és a kezemben lévő poharat szemléli. - Whiskyszagod van.
            - Lenyűgöző a szaglásod, barátom - feleli Alistair. - Ruby és én elittuk a bánatunkat.
            James nem mond többet erről a kijelentésről. Ehelyett a kanapé felé billenti a fejét, szemöldökét kérdőn felhúzva. Csak egy pillanatra tétovázom.
            Az iménti eufória elszállt, a whisky a testemben már nem élénkítő elixírnek hat, hanem forrónak és szinte elviselhetetlennek érzem a gyomromban.
            Kesh lehalkítja a zenét, ahogy leülünk. James leteszi a kabátját a kanapé mellé a földre, hátradől, majd mindkét kezével végigsimít az arcán. Kimondhatatlanul fáradtnak tűnik, ahogy felém fordítja a fejét, és sötét szemekkel néz rám.
            - Én készítettem a képeket rólad és Suttonról - kezdi. - A tavalyi tanévnyitó bulin. Akkor még nem ismertük egymást.
            Bólintok.
            - Nem tudtam, mit kezdesz a Lydiáról szerzett tudásoddal. Azt hittem, kell valami, amivel visszavághatok.
            - Milyen Lydiáról szerzett tudással? - kérdezi Kesh homlokát ráncolva.
            James nagy levegőt vesz. - Nem Ruby az, akinek viszonya volt Suttonnal.
            Alistair leereszti a whiskysüveget. - Lydia és Sutton? - kérdezi hitetlenkedve. Bár legalább kétszer annyi alkohol lehet a vérében, mint nekem, meglepően gyorsan összerakta a dolgokat. - Tényleg?
            - Ezért van apád ennyire kiakadva? - kérdezi Keshav.
            - Igen. - Rövid szünet. "És mert Lydia terhes.
            - James! - fakadok ki, mert épp most fecsegte ki Lydia titkát. De szinte ugyanabban a pillanatban rájövök, hogy James sosem mondta volna ezt, ha Lydia nem engedi. Biztosan tudta, hogy ide fog jönni, és beszélni fog róla.
            James a kezét az enyémre teszi, és szorosan tartja. A hüvelykujja finoman végigsimít a bőrömön. - Lydia megkért, hogy mondjam el nektek - mondja, majd Alistair és Kesh felé fordul. - Apám kirúgta, és a nagynénémhez küldte Beckdale-be. - Érzem, ahogy megfeszül a teste.
            - Bassza meg - mondja Alistair. James felé nyújtja az üveget, de az csak a fejét rázza.
            - Egyáltalán honnan tudta meg? - kérdezi Wren homlokát ráncolva.
            - Cyril. - James szó szerint kiköpi a nevet.
            Meglepetten nézek fel összekulcsolt ujjainkról. Ez az információ számomra is új. - Mi? Mikor?
            - Szombaton látta Lydiát Suttonnal. El tudod képzelni, hogyan reagált erre, tekintve, hogy milyen régóta epekedik Lydia után. Utána elmentem hozzá, hogy beszéljek vele erről. Ekkor lopta el a telefonomat. - James megrázza a fejét, mintha ő maga sem tudná elhinni. - Ott akartam lenni mellette. És ő ezt szégyentelenül kihasználta. Továbbította a képeket apámnak, hogy gondoskodjon arról, hogy Sutton eltűnjön Lydia életéből. - Rám nézett. - Te pedig az enyémből.
            Szóval ezt jelentette a görbe B a borítékon.
            Mortimer Beaufort szerkesztette meg a Suttonról és rólam készült képeket, és küldte el Lexingtonnak, hogy megszabaduljon tőlem és Mr Suttontól.
            - Két legyet egy csapásra - mondom rekedten.
            - Ezt nem hiszem el - motyogja Wren. Cyril nem süllyedhetett ilyen mélyre.
            Az emberek sok mindenre képesek, ha boldogtalan a szerelmük - válaszol Keshav mogorván.
            - Most mit tegyünk? - kérdezi Alistair. - Nem hagyhatjuk, hogy Lydiát elküldjék, Rubyt pedig kirúgják az iskolából!
            Alistair iránti vonzalmam másodpercről másodpercre nő.
            - Rá kell vennem Cyrilt, hogy mondja el az igazat - mondja James.
            Aztán felém fordul. - Oxfordba mész. - A hangja határozott, mintha nem kételkedne abban, hogy a szavai igazak. - Nem számít, mit kell tennem, hogy oda juss.
            Mielőtt bármit is visszaszólhatnék, Wren szólal meg: - Segítünk neked - amire Keshav és Alistair egyetértően hümmög.
            Jamesre nézek, aki viszont a barátaira néz. A tekintete hálás, és tisztán érzem a köteléket, ami a sok év alatt kialakult, amióta ismerik egymást. Mind a négyen bizalmat és feltétlen szolidaritást sugároznak, és hirtelen a helyzetem már nem tűnik olyan reménytelennek, mint néhány órával ezelőtt.

James

            A lüktetés a halántékomban egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy teltek az órák. Még az a tabletta sem segít, amit Alistair talált nekem az anyja gyógyszeres szekrényében. Épp ellenkezőleg, az az érzésem, hogy a fejfájás egyre rosszabb lesz, minél tovább vagyok talpon.
            Nem akarok elmenni - Lydia zokogása a fülemben cseng. Egy visszhang, amely már órák óta kísért. Ne hagyd, hogy elküldjön, James.
            Az ujjaimat az orrnyergemre szorítom, hogy enyhítsem a szemem mögötti nyomást. Sajnos ez sem használ.
            Végig kudarcot vallottam. Testvérként és barátként is. Ha tehetném, Lydia helyett Beckdale-be mennék. És ha tehetném, Rubynak adnám a helyem a Maxton Hallban, hogy leérettségizhessen. A vágyálmok azonban nem segítenek rajtam ebben a helyzetben.
            - James - suttogja Ruby.
            - Igen?
            - Kirúgtak a suliból.
            Lehajtom a fejem, hogy Ruby arcába nézzek. Az utcai lámpák fénye éppen elég világos ahhoz, hogy lássam, milyen hatalmasak a pupillái, és mennyire vörös az arca. Megkértem Percyt, hogy engedjen ki minket Gormsey bejáratánál, abban a reményben, hogy egy séta legalább részben kijózanítja Rubyt. Ha úgy tettem volna ki otthon, ahogy Alistairnél találtam, biztos vagyok benne, hogy a szüleinek én lettem volna az utolsó csepp a pohárban.
            Enyhe reszketés fut végig a testén. Nem gondolkodom tovább, kicsúszom a kabátomból, és a vállára terítem. Nem találom a szavakat. Csak annyit tehetek, hogy megsimogatom a karját, és megpróbálom felmelegíteni.
            Olyan hangot ad ki, amit valószínűleg kuncogásnak szánt, de félúton zokogássá változik. - Én. Kibuktam az iskolából. El tudod ezt hinni?
            A mellkasom fájdalmasan megfeszül. Nem. Nem tudom elhinni. Nem akarom elhinni. Ahogy azt sem akarom elhinni, hogy ez az egész az én hibám. Vajon Ruby képes lesz egyáltalán a szemembe nézni, ha egyszer kialudta magát, és rájött, hogy én voltam az, aki boldogtalanná tette?
          - Fogalmam sincs, hogy most mit tegyek - suttogja fojtottan. - Egyetlen iskola sem fog felvenni ezzel a feljegyzéssel az aktámban. És diploma nélkül nem mehetek egyetemre. Akkor valamilyen munkát kell szereznem, hogy ne a szüleimnek kelljen eltartania. - Többször pislog, de hiába. A könnyek végigfolynak az arcán. Ruby zihálva veszi a levegőt, és a fájdalma egyenesen rám száll.
            - Sajnálom, hogy megint cserbenhagytalak - motyogom sürgetően. Kisöprök egy hajszálat a szeméből, és a füle mögé dugom, majd a hüvelykujjammal gyengéden végigsimítok az arcán, és letörlöm a könnyeit. - Komolyan gondoltam, amit Alistairnél mondtam. Mindent megteszek azért, hogy Oxfordba mehess. Ezt megígérem neked.
            Soha életemben nem gondoltam még olyan komolyan egy ígéretet, mint abban a pillanatban.
            Az érzéseim Ruby iránt lassan fejlődtek, míg végül viharszerűen feltámadtak. Nála nem vetek be semmilyen álarcot vagy álcát; ő az egyetlen ember, akinek mindent odaadok magamból. És ez annyira ijesztő. Nem bírtam volna elviselni, hogy újra elveszítsem. Azok után nem, hogy már ilyen nagy akadályokat leküzdöttünk. Nem, amikor tudom, hogy ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
            - Amióta megismertelek, az életem rohadtul összekuszálódott - mondja keményen. - Nem is tudom, hogyan hihetném el.
            A kezem megremeg az arcán. - Ezt megértem. Amíg te nem tudod megtenni, addig hiszek én benne mindkettőnkért.
            Ruby nagyot nyel. Aztán, mintha csak lassított felvétel lenne, előrebocsátja a fejét a kulcscsontomra. Mély lélegzetet vesz, a keze ugyanakkor a csípőmre csúszik. Úgy kapaszkodik belém, mintha én lennék az egyetlen, ami ebben a pillanatban támogatni tudja. Nem tudom, hogy tényleg elhiszi-e, amit mondok, vagy az alkohol fárasztotta el. Ennek ellenére felemelem a kezem, és megsimogatom a tarkóját.
            Amikor Ruby ilyen közel van hozzám, már nem érzem úgy, hogy a világ súlya az én vállamon nyugszik. Inkább úgy érzem, mintha a világ a karjaimban lenne.