Save Us (Maxton Hall, #3)

5

Ruby

           Halk horkolásra ébredek. Nehéz végtagokkal az oldalamra fordulok, és látom, hogy Ember mellettem fekszik. Egyik karját a feje fölé nyújtja, és a szája kissé nyitva van.
            Hogy került az ágyamba?
            Nem emlékszem, mikor aludtunk utoljára együtt egy ágyban. Hétvégenként pizsamapartikat szoktunk tartani, és fogmosás nélkül, chipsmorzsáktól körülvéve, félig egymáson fekve aludtunk el.
            Körülbelül fél percig vagyok abban a boldog fázisban, amikor az ember ébren van, de még nincs teljesen magánál, és a valóság még nem ért utol. De aztán hirtelen észreveszem az áporodott ízt a számban, és hirtelen teljes erővel lecsap a tegnapi emlék.
            Hideg borzongás fut végig rajtam, és a szívem a mellkasomban kezd kalapálni. Tényleg megtörtént az egész. Engem felfüggesztettek, Lydiát pedig kirúgták otthonról. Alistair Ellingtonnal whiskyztem. Aztán James hazavitt, és megígérte, hogy mindent elrendez.
            Mintha magától jönne, a tekintetem az íróasztalom feletti hirdetőtáblára vándorol. Innen nem tudom elolvasni, mi van a görbe sarkú papírra írva, de mostanra már kívülről tudom a pontos szövegét.
            A hányinger hulláma kerít hatalmába.
            - Felébredtél - szólal meg mellettem Ember álmosságtól karcos hangja.
            Csak motyogni tudok.
            Ember felegyenesedik az egyik karomon. - Hol voltál tegnap? Anya és apa majdnem megőrült.
             - Ugyanezt kérdezhetném tőled - viszonzom, és felé fordítom a fejem. - El akartalak hozni a suliból, de Maisie azt mondta, hogy nem vagy ott.
            Ember kinyitja a száját, majd újra becsukja. Az arca kipirul, de tartja a tekintetem. Végül felsóhajt: - Lógtam, oké? Mostanában nagyon küzdök a matekkal, és csak egy kis szünetre volt szükségem.
            Homlokráncolva nézek rá. Egész életében ismertem Embert, és meg tudom mondani, ha valamit titkol előlem. Nem akarom erőltetni; elvégre az ő joga, hogy titkolózzon. De nem tehetek a nyugtalanságról, ami mostanában szétárad bennem. Kicsit kiegyenesedek, de mielőtt bármit is visszaszólhatnék, gyorsan hozzáteszi: - Kérlek, ne mondd el anyának és apának.
            Viszonzom a pillantását, és egy pillanatra elgondolkodom.
            - Ne már, Ruby.
            - Nem mondom el - mondom végül halkan. - De ha segítségre van szükséged - matekból vagy bármi másból -, szólj majd, oké?
            Bólint. - Rendben.
            Ezután kínos csend tölti be a szobát.
            - Tényleg igaz?" - kérdezi végül tétován Ember. - Tényleg felfüggesztettek az iskolából?
            Most már teljesen felülök. Fekete pöttyök jelennek meg a szemem előtt, és megdörzsölöm az arcomat, mielőtt végül bólintok.
            Ugyanebben a pillanatban halk kopogás hallatszik az ajtón, és anya egy pillanattal később bedugja a fejét a szobába. Próbálok olvasni az arckifejezéséből, de úgy tűnik, nagyon igyekszik nem mutatni semmilyen érzelmet.
            - Anya... - kezdem, de egy fejrázással elhallgattat.
            - Apád és én szeretnénk, ha lejönnél - mondja hangtalanul. - Most komolyan elbeszélgetünk egymással.
            Eltűnik, és nem sokkal később hallom, ahogy lemegy a lépcsőn. Megdörzsölöm a szemem, ásítok. Ember leül mellém. Érzem, hogy rám szegezi a tekintetét, és hogy választ vár.
            Újabb szó nélkül felállok, és kimegyek a mosdóba. Aprólékosan megmosom a fogaimat, hogy megszabaduljak a rossz íztől, és megmosom az arcom. Aztán lófarokba kötöm a hajam, és megigazítom a frufrumat. Amikor visszatérek a szobámba, Ember bemegy a fürdőszobába. Ez a reggeli rutin annyira megszokott számomra, hogy a kezem magától mozdul az iskolai egyenruhámhoz, ahogy a szekrényem előtt állok. Olyan gyorsan húzom vissza, mintha megégettem volna magam. Több mély lélegzetvételre van szükségem, hogy elnyomjam a bennem feltámadni akaró pánikot, aztán félrelököm az egyenruhát tartalmazó fogast, és egy fekete midiszoknya és egy bő, bézs színű felső után nyúlok.
              Anya és apa már az étkezőasztalnál ülnek, amikor Emberrel belépünk a konyhába. Ha ez egy átlagos reggel lenne, mosolyogva köszöntenének minket. Megkérdeznék, hogy mit csinálunk aznap, és mesélnének a terveikről, miközben együtt reggelizünk. Most azonban üres tekintettel néznek ránk, amikor leülünk velük szemben az asztalhoz. A konyhában csak a kávéfőző halk zúgása hallatszik.
            Anya és apa pillantást váltanak egymással, és egy pillanatra úgy tűnik, némán kommunikálnak. Aztán apa rám néz.
            - Mi történt tegnap, Ruby? - kérdezi.
            Bosszúsan nézek ide-oda kettejük között. - Anya már biztosan mindent elmondott neked.
            - Akkor is tőled akarom hallani még egyszer.
            Apa tekintete semleges, nincs benne az az ítélkezés és csalódottság, amivel anya tegnap rám nézett. Arra késztet, hogy az arca helyett az ebédlőasztal horpadására bámuljak.
            - Fel...felfüggesztettek a suliból - sikerül nehezen kiböknöm.
            - Miért?
            Szorosan összeszorítom a fogaimat. Kellemetlen libabőr jelenik meg a karomon, a kezemet pedig hidegnek és ragacsosnak érzem. Még soha nem éreztem magam ennyire kényelmetlenül a családom közelében. Legszívesebben felállnék és visszamennék a szobámba.
            - Nem tudom, mit akarsz, mit mondjak, apa - préselem ki magamból. - Azt akarod hallani, hogy igaz? Hogy egy kicsit fel akartam dobni az oxfordi jegyeimet, és ezért csókolóztam a történelemtanárommal?
            Mellettem Ember nyugtalanul tologatja a székét. Nem tudok ránézni sem rá, sem a szüleimre, helyette hagyom, hogy a tekintetem véletlenszerűen vándoroljon a konyhában. Megáll a szemközti falon lógó órán.
            Az iskolabusz öt perc múlva érkezik. Normális esetben már a buszmegállóban kellene lennem, a hátizsákommal a hátamon. Ehelyett itt ülök a konyhában, és szembe kell néznem ezzel a kihallgatással.
            - Nem, nem ezt akarom hallani tőled - mondja apa nyugodtan. - Igen, tudni akarom, miről szólnak ezek a képek. De a te oldaladat akarom hallani.
            Meglepetten nézek rá.
            - Tegnap nem adtam rá lehetőséget. És ezt nagyon sajnálom - teszi hozzá anya. - Túlságosan megvisel a helyzet. Ott ültem abban az irodában, és láttam azokat a fotókat... Elhittem, amit Lexington úr mondott, és nem hagytam, hogy szóhoz juss.
            Visszatartom a lélegzetemet.
            - Sajnálom, Ruby.
            Egyszerre csak elkezd szúrni a szemem. Egy gombóc képződik a torkomban, amit többször egymás után megpróbálok lenyelni. Nem sikerül.
            - De nem tűnhetsz el csak úgy. - A hangja kísérteties suttogássá válik. - Annyira aggódtunk.
            - Nem volt rendben, hogy tegnap nem voltunk melletted - folytatja apa.
            - És sokat jelentene nekünk, ha elmagyaráznád, mi történt - teszi hozzá anya.
            Akárhányszor pislogok, a könnyeim nem múlnak el. Balra tőlem Ember felemeli a kezét, és röviden megsimogatja a hátamat. Hihetetlenül örülök, hogy ebben a pillanatban velem van.
            Anya tölt nekem egy csésze teát, és hívogatóan tolja át az asztalon. Megtörlöm az arcom, majd a kezemmel körülölelem a meleg porcelánt. Fokozatosan kiszorítja a csontjaimban lévő hideget. A szüleim időt adnak nekem, hogy rendezzem a gondolataimat. Röviden átgondolom, mit mondhatnék nekik. Vajon visszaélnék-e a bizalommal, ha beavatnám a családomat a barátaim titkaiba. De ez az ügy most már nemcsak Lydiát és Jamest érinti - engem is érint. És bármennyire is fontosak ők nekem, nem kockáztathatom tovább a szüleimmel való kapcsolatomat.
            - Aznap kezdődött, amikor el kellett vennem az ajánlólevelemet Mr Suttontól - kezdem némi habozás után. - Tavaly szeptemberben.
            Anya és apa figyelmesen hallgatnak. Most már nem tűnik ijesztőnek a helyzet. Épp ellenkezőleg, úgy érzem, hogy egy biztonságos térben vagyok, ahol végre kimondhatom az igazságot. Így hát folytatom a beszélgetést. - Azt hittem, hogy megbeszéltünk egy időpontot. De amikor bementem, nem volt egyedül.
           Eleinte nehéznek találom, de ahogy telik az idő, egyre könnyebben jönnek a szavak. Amikor azt mondom, hogy Cyril és James apja áll a képek mögött, anya megfogja apám kezét.
            - Mortimer Beaufort könyörtelen - magyarázom reszelős hangon. - Holttesteken is átgázolna a családja hírnevéért.
            - És nem érdekli, ha közben egy másik családot is tönkretesz - mondja anya a fejét rázva. - Micsoda szörnyű ember.
            - Szörnyű ember? Nekem más kifejezés is eszembe jutna - mondja apa, és meredek ránc képződik a szemöldöke között.
            - Kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen szörnyeteg hogyan tudott felnevelni egy olyan jószívű embert, mint Lydia - ért egyet Ember.
            Már olyan régóta beszélek, hogy teljesen kifulladok. Iszom egy kortyot a teámból, és remélem, hogy a még mindig a torkomban ülő gombóc hamarosan eltűnik.
            Csend terjeng a konyhában. A korábbiakkal ellentétben azonban nem kínos, hanem inkább elgondolkodtató.
            - Nem hiszem el, hogy mindezt úgy cipelted magaddal, hogy senkinek sem mondtad el - mondja végül apa. Leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli a szemét.
            A tea mostanra kihűlt, és újra leteszem a csészét. - Egyszerűen nem tudtam elárulni Lydia és James bizalmát.
            - Már nem csak róluk van szó - mondja Ember halkan, kimondva azt, amire tegnap rájöttem.
            - Ez a dolog túlnőtt rajtunk. Fogalmam sincs, hogyan fogom meggyőzni Lexington igazgatót az igazságról. Mr Beaufort benne van a szülői tanácsban, minden évben hatalmas összegeket adományoz, ahogy Cyril szülei is. Ha az ő szavuk áll az enyémmel szemben, egyértelmű, hogy kinek fog inkább hinni.
            - De ugye még mindig ott vannak az eredeti képek? - kérdezi anya.
            - Cyril törölte őket. Ha még léteznek, akkor csak nála vagy Mr Beaufortnál lehetnek.
            - Még ha léteznének is, hogyan tudná Ruby bebizonyítani, hogy nem azokat a képeket szerkesztették?
            - Semmi értelme - mondja apa a fejét rázva. - Beszélnünk kell az igazgatóval, és elmondani neki az igazat.
            - Nem! - kiáltom. - Ezt nem tehetem. Nem árulhatom el Lydiát. Az apja már száműzte a senki földjére. Mit gondolsz, mit fog tenni, ha mindez kiderül?
            Eszembe jutnak azok a dolgok, amiket James mesélt nekem az apjáról. A hidegség Mr Beaufort szemében, James felrepedt ajka és a vörös foltok Lydia arcán.
            - Ez az ember kiszámíthatatlan, apa.
            Anyám átnyúl az asztalon a kezemért, és szorosan megragadja. - Szerintem nagyszerű, hogy meg akarod védeni a barátaidat, Ruby, de most a jövődről beszélünk.
            - Ezt tényleg nem tehetem meg Lydiával, anya - mondom keményen. - Bíznom kell abban, hogy James ráveszi Cyrilt, hogy tisztázza a képeket.
            Anya nagyot lélegzik, majd apára néz. Az arckifejezése megkeményedett.
            - Még mindig beszélnünk kell azzal az igazgatóval. - Nyitom a számat, hogy ellentmondjak neki, de ő felemeli a kezét. - Nem kell beszélnünk neki Lydiáról, de azt akarom, hogy ellenőrizze a fotók hitelességét.
             Szorosan összepréselem az ajkaimat. Bár jó érzés, hogy elmondtam a szüleimnek az igazat, az is nyugtalanít, hogy nem értünk egyet ebben a kérdésben.
            - Kérlek, hagyjátok, hogy James előbb megpróbáljon beszélni Cyrillel, mielőtt bármit is tennénk - könyörgöm nekik.
            Anya és apa pillantást váltanak.
            - Tényleg meg tudsz bízni Jamesben? - kérdezi anya finoman. - Elvégre ő volt az, aki a képeket készítette.
            Akaratom ellenére megmerevedek. Persze, hogy anyának igaza van. Objektíven szólva nincs okom arra, hogy miért pont James kezébe tegyem a sorsomat.
            - Ez nem az, amire gondolsz, anya - ugrik a segítségemre váratlanul Ember. - James tényleg szerelmes Rubyba. Soha nem bántaná őt szándékosan.
            Forróság lövell az arcomba. Amikor Emberre nézek, csak megvonja a vállát. - Csak egy percet kell eltölteni a társaságodban, hogy erre rájöjj.
            Anya apára néz, akinek az arckifejezése még mindig minden, csak nem boldog.
            Visszatartom a lélegzetemet.
            - Adunk neki egy hetet - mondja apa határozottan. - Aztán elmegyünk Lexingtonhoz. Túl keményen dolgoztál az elmúlt években ahhoz, hogy néhány hazugság tönkretegye a munkádat. - Apa hangja remeg az elfojtott dühtől, de mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatna a döntésére, a kezét a kerekesszéke kerekére teszi, és kihajt a konyhából.
            Anya szorosan megszorítja a kezemet. - Köszönjük, hogy mindent elmondtál nekünk.
            Nagyot nyelek, és bólintok.
            - Remélem, meg tudsz bocsátani azért, ahogy tegnap reagáltam. Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet.
            - Tudom - suttogom, és viszonzom anya kezének nyomását. - Semmi baj, anya.
            Feláll, és fölém hajol, hogy puszit nyomjon a fejem tetejére. Aztán követi apámat.
            A felszabadult érzés, amit az imént éreztem, lassan eltűnik. Helyette a fáradtság kúszik vissza a végtagjaimba, és hagyom, hogy a fejem Ember vállára süllyedjen. Felemeli a kezét, és végigsimít a hajamon.
            - Legalább miattad nem vették észre, hogy tegnap nem voltam suliban - motyogja.
            Lassan összeszedem az erőmet, hogy oldalba vágjam a húgomat.