énatied.com

05. | Idegenvezetés

— Miért érzem azt, hogy ez már most rosszul kezdődik? — kérdezte Arn a repülőtér kijárata előtt állva, miután levette napszemüvegét a fejéről, hogy jobban lássa az előttünk álló járművet.

— Talán mert rosszul is kezdődik. — értettem vele egyet.

A szállásadónkkal úgy volt megbeszélve, hogy küldenek értünk egy kisbuszt, amivel biztonságban át visznek minket a kvártélyra. Odáig semmi probléma nem is volt, hogy küldenek valamit, mert küldtek is. Csak épp nem kisbuszt, hanem egy járműnek éppenséggel aligha nevezhető tákolmányt. Az egész teljesen abszurdnak tűnt. Az egyetlen, ami miatt hasonlított egy kisbuszra, az a négy kereke volt. A többi része mind különböző alkatrészekből lett összeeszkábálva, mintha pontosan mindenből csak egy darab állt volna rendelkezésre. Emiatt a színe se egyféle volt, a szivárvány minden színét fel lehetett lelni rajta.

— Mégis mennyire lehet biztonságos? Csak mert nekem egyáltalán nem tűnik annak. — tette fel a költői kérdést Kalie.

— Hello Minneapolis! — kiáltott fel mögülünk egy hang, mire mind ijedten kaptuk felé a fejünket. — Poncho vagyok a sofőr és az idegenvezető is egyben. Remélem kellemesen utaztak!

Egy negyven év körüli, bohókás kinézetű bajszos férfi termett mögöttünk a semmiből. Pontosan illett hozzá a jármű, amivel elvinni szándékozott minket. Csak épp biztonságosnak nem tűnt.

— Mostmár értem, miért néz ki így a kisbusz. Mintha ikrek lennének. — súgta a fülembe Brice, én pedig próbáltam visszatartani a kitörni készülő nevetést.

Poncho érdekes formának tűnt. Olyan ember volt, akire az ember a vígjátékokban rábízza az életét és majdnem meg is hal miatta, de valami miatt mindig szerencséje van és túléli. Csak épp ez nem egy vígjáték volt, mi pedig nagyon is élni szerettünk volna.

— A csomagokat feltesszük José tetejére, mert a csomagtartója most tele van gyümölcsökkel. Én vagyok a szálló beszállítója is. Nyugodtan szálljanak be, én addig elintézem a cuccaikat!

— Komolyan Josénak hívta a kisbuszt? — fordult felém Kalie tágra nyílt szemekkel, mire én értetlenkedve megvontam a vállamat.

A fiúk kint maradtak, hogy segítsenek Ponchonak a csomagjainkkal, mi pedig addig beültünk a lányokkal a járműbe, amiben borzasztó hőség volt és az ülések sem a legjobb állapotban voltak. Megpróbáltam lehúzni az ablakot, hogy kapjunk egy kis levegőt, azonban két tekerés után a kezemben maradt a kar, így inkább annyiban hagytam a dolgot.

— Szerintetek van rá érvényes műszakija? — gondolkodott hangosan Maggie.

— Josénak nem kell műszaki, Josét mindenki ismeri és szereti itt, így enélkül is mehet az utakon. — ült be a volán mögé Poncho, aki ezek szerint hallotta a kérdést. Jó füle volt, megkell hagyni.

— Hm... szuper. — csikarta ki fogai közül Arn, miután el helyezkedtek az előttünk levő sorban. — Már alig várom, hogy José elvigyen minket a szállásunkra.

— Akkor nem létező öveket becsatolni és indulás!

[...]

A körülbelül negyedórás autóútból végül fél óra lett, mivel Poncho úgy látta jónak, ha tart egy kisebb idegenvezetést a köztársaságban és a hosszabb úton vitt minket. Mindemellett körülbelül háromszor meg is kellett állnunk, mert José tetejéről leesett pár csomag a nem megfelelő rögzítés miatt. Úgy látszott nem a legjobb ötlet volt gumipókokat használni.

A foglalásunk szerint egy kellemes apartmant biztosítottak számunkra körülbelül öt percnyi sétára a tengerparttól, ám annak ellenére, hogy nem kellett osztoznunk a házon, volt egy közös központi épület, ahol esténként különféle programokon lehetett részt venni a többi üdülővel együtt. Viszont volt egy kis bökkenő, amit csak azután tudtunk meg, hogy beértünk a közös épület recepciójára. A változatosság kedvéért Poncho levette fejéről a szalmakalapját és beállt a recepciós pult mögé, majd a "zárva" feliratú fehér kistáblát megfordítva immár a "nyitva" üzenet fogadott minket.