Miattuk..[3]

11.

Jack Verstappen
📍Monaco

Az első telefonhívás amit megváltoztatta az életemet.

Egy fordulópont amit el akarok felejteni.

Ez nem az a jó fajta dátum, amit szívesen jegyeznék meg. Ez az a dátum amit hiába akarok elfejetni, nem fog menni. Örökre kisérteni fog. Ami örökre fájni fog, amiért örökre sírni fogok ha rágondolok. Ez egyetlen egy dátum idézi elő. A nap amikor annyira megrémültem hogy ott marad két számomra fontos ember. A nap ami miatt meghalt napokra a bennem lévő ember és márcsak egy múmia voltam. A egy ember aki a kórházban ült napokig, és reménykedett hogy minden rendben lesz.

A telefont felvéve meg kellett volna néznem ki hív. Ha ezt megteszem akkor feltudtam volna készülni a követő két mondtra. "A szüleinek súlyos autóbalesete volt. Azzonal jöjjön a kórházba". Akkor nem ér volna ennyire váratlanul. Nem fejvesztve minden otthagyva rohantam volna Duennel a kórházba. Akkor nem állt volna meg velem az idő, akkor talán nem féltem volna ennyire..

Tudtam, kibaszottul tudtam, hogy az az este túl jó lett volna ahhoz, hogy ne legyen katasztrófa. Valahogyan éreztem, valahogyan a tudat alattim tudta.. én pedig nem hittem el vagy csak nem akartam belegondolni.

- Jack..- szólít meg Duen mire ránézek. Az ő szülei egész jól megúszták a balesetett. Heidinek a keze tört el, míg Danielnek semmi baja nem lett egy pánikrohamon és pár zúzódáson kívül. Legalább ők megúszták szerencsésen. Legalább a második családom miatt nem kell aggódnom... Viszont a saját családom miatt annál jobban. Apa kisebb nagyobb sérülésekkel megúszta. Anya nem volt már ilyen szerencsés. Az ő oldalába ment bele a Mercedes így ő kapta a nagyobb ütést.. egyelőre mesterséges kómában tartják. Ha jobban lesz csak akkor ébresztik fel..- Max felébred..- kezdi el de amint kimondta ezt a két szót én egyből felállok abból a kényelmetlen fehér székből és apa szobája felé kezdek el futni. A baleset egész pontosan két napja történt.. két napja rohadok a kórházban kételyek és félelmek közt.
Az ajtón csak berontok és nem kopogok. Minket kopogjak a saját apámhoz? Amikor belépek a szobába, egy aggódó kék szempáral találom magam szembe. Azzal a szempáral ami mindig vigyázott rám, óvott, és védett. Azzal a rémült arccal amit akkor, láttam utoljára mikor 6 éves voltam, amikor apa nem tudott beülni a saját autójába..

- Apa..- nézek végig rajta majd lassan felé lépek. A holland férfi a karjaiba zár mikor odaérek hozzá. Szorosan kapaszkodók bele mintha nem lenne holnap ha elengedem. És tényleg úgy éreztem, hogyha most elengedem akkor soha többet nem fogom érezni hogy itt van velem. Hogy soha többet nem ölelhetem meg, és hogy ez csak egy emlék foszlány lesz..

- Semmi baj Jack...itt vagyok..- suttogja halkan és óvatosan. Mintha tudná mi történt, mintha érezné, hogy nagy baj van.. Mintha itt lett volna végig, mintha hallott volna mindent..

§§§

- Az orvosok szerint ez így jó neki!- próbálom nyugtatni apát de nem sok sikerrel. A holland férfi még mindig teljesen kívan borulva. Megtudtam érteni. Nekem is fájt, én is szarul voltam. Anyáról van szó. Arról a nőről aki felnevelt, aki mindig mellettem volt, aki mindig megvigasztalt. A nő aki mindig vigyázott rám, és a legtöbbször csak is kizárólag az én érdekeimet nézte. A nő aki nekem a támaszom, és a pajzsom..
- Jules sem kelt fel..- rázza a fejét csalódottan. A szemében aggódalom és félelem csillant fel. Apának még rosszabb lehet ez az egész mint nekem. Neki a felesége, és az a nő akit igazán tudott szeretni egész életében. A legnagyobb támasza és bizalmasa, egy olyan társa akivel szavak nélkül is megértették egymást. Csak egy pillantás és már mosolyogtak egymásra. Anya volt az a nő, aki miatt apa férre tette az egoját, a büszkeségét, mindent ami neki fontos volt. Csak azt akarta hogy anya boldog legyen az oldalán.. nekem az édesanyám, viszont apának élete szerelme..
Nagy sóhaj keretében ülök le a székre inkább. Én is fáradt vagyok. Már nem bírom sokáig ezt a tudatlanságot és tulgondolást. Apa rosszul van, benne és magamban is én tartom a lelket. Még talán minden rendbe jöhet, még talán semmi sincsen veszve..  még anya helyre jöhet, még felébredhet.. még nem halt meg a remény.

- Bejöhetünk..?- néz be az ajtón Daniel majd mögötte Duen. Apa behívja őket de én még megszólalni is fáradt vagyok. Csak nézem ahogyan belépnek és leülnek egy-egy székre. A fiatalabb fiú mellém ül, míg Danny apa ágya melletti székre. Ricciardo és apa egyből beszélgetni kezdenek. A jelenetet megnézve a szívem összugrik.. apát most látom a baleset óta másodszor boldogan mosolyogni. Az igazi őszinte mosolyát.. azt, amit nekem már napok óta nem mutatott.
A székből hirtelen felállva kérek bocsánatot és lépek ki a szobából, és indulok el egy teljesen random irányba. Nekem erre nincsen szükségem.. hogy az apám nem boldog velem, hogy nem mosolyog összintén.

Miért velem ilyen távolság tartó?

Miért nem beszél velem?

Miért akarja ő megoldani egyedül amikor mind a ketten jól tudjuk, hogy ez lehetetlen?

Hogy szükségünk lesz egymásra ha ennél is nagyobb gond lesz. Apa eltaszit magától, nem engedi hogy segítsek, hogy valamilyen terhet levegyek a válláról.

Én sem vagyok elég erős egyedül végig csinálni!

Én nem akarom egyedül végig csinálni!

Nekem nem menne egyedül.. én nem vagyok annyira erős mint apa, nekem kell, hogy valaki figyeljen rám és segítsen a sok negatív mellett megtalálni a pozitívat. Segítségre van szükségem mielőtt annyira le sülyedek hogy nem tudok visszajönni. Most csúcson vagyok de bármelyik pillanatban lehetek a béka feneke alatt..

Nem tudom mit csinálok csak az autóba ülök és megyek. Nem tudom mikor és hogyan kerülök oda, de ott vagyok. A tudat alattim egy jól ismert házhoz vezetett. Egy házhoz ahol most megtalálom a nyugalmat. Az ajtóhoz érvet kopogok és nem kell sokat várnom hogy kinyisa valaki. A nő amint meglát a karjaiba zár. Védelmezően ölelt át. Végre biztonságban éreztem magamat ezek a hosszú napok után... végre úgy éreztem hogy valaki nem akar eltaszitani magától...

.