Miattuk..[3]

12.

Jack Verstappen
📍Monaco

- Jó reggelt...- mosolyog rám Emma. Egy kisebb mosolyra húzom a számat ahogyan a lány az első akit ma meglátok. A tudat, hogy tegnap este vele aludtam még boldogabbá tesz. Felemelő érzés ezzel a lánnyal lenni..

- Jó reggelt..- suttogom a nyakába, a lány pedig fel kuncog ennek hatására. A nevetés betölti a teret. Még ezekben a rossz napokban is jól érzem magam mellette.- Nem akarom elrontani a kedved...de ma bejössz velem a kórházba?..- kérdezem meg halkan és még mindig nem vagyok hajlandó a lányra nézni. Emma finoman megsimogatta a fejemet ami miatt kirázot a libabőr.

- Jack..ezt kérned sem kellett volna.- válaszolja halkan és óvatosan. Ő is fél attól hogy bármelyik pillanatban összetörhetek. Viszont én nem fogom megadni ezt az örömöt senkinek. Biztosan nem fogom engedni magamnak, hogy megtörjek. Egyszer már megtettem mégegyszer nem akarom hagyni..

§§§

Ahogyan beléptem ismént megütötte az orromat a fertőtlenítő szag. Egy nagy sóhaj hagyta el a számat ahogyan a megfelelő folyosóra értünk. A folyosón sétálva egyre jobban ugrott össze a gyomrom. Féltem, de még mennyire féltem, hogy mégegy rossz hírt fogok kapni. Aggódtam minden egyes percben, ha a telefonomon jött valami értesités féltem megnézni. Mindentől rettegtem és rettegek.

Apa ajtaja előtt megálltam.

A kilincs felett megállt a kezem, és egy kicsit remegni is kezdett. Be akarok én oda menni? Apa biztosan megvan nélkülem is. Másodpercek töredéke alatt meggondoltam magamat. Mégsem tartottam olyan jó ötletnek itt lenni..

A kilincsről leveszem a kezemet.

Már fordulnék is meg, hogy el fussak innen messzire. Nem akartam itt lenni, nem akartam apát látni egy kórházi agyában, nem akartak anyát látni gépekre kötve. Én a boldog családomat akartam látni..  de azt nem fogom látni, talán már soha!

Ahogyan megfordultam hogy el fussak Emma kapott a kezem után és magával szembe fordított. A szemeiben most nem láthatott mást mint félelmet. Olyan mértékű félelmet éreztem mint még soha..

- El akarok menni innen!- indulok meg újra határozottan de még mindig nem engedett el. Újra a szemembe néz. A kék szemei mindenáron az enyémeket keresi. Már lassan idegesítően vonzza a tekintetet. A pánik átjár.. ahogyan nem hagy nekem menekülő utat.

- Nem megyünk sehova! Maxnak szüksége van rád Jack!!- néz rám határozottan. Én hinni akarok neki. Én el szeretném hinni hogy igazat mond! De az agyam nem hagyj, hogy higyek neki..

- Apának nincsen rám szüksége!- rázom meg nemlegesen a fejemet.- Nem akar látni! Itt voltam vele napokig! Nem hajlandó normális érzéseket mutatni felém, egy álarcott vett fel velem szemben is!- mondom kicsit sem kedvesen a lánynak.
Minden haragom és félelmem összegyűlt. Haragudtam apára hogy ennyire szar helyzetben hagyott. Haragudtam arra amit érzek, arra hogy Emma kék szemei ezt mind végig nézik. Elegem volt mindenből és mindenkiből. Nem akartam érezni, nem akartam itt lenni. Még mindig futni akartam..
- Emma.. apa irtózik tőlem..- folyik le az első könycsepp az arcomon.- Úgy érzem nem lát szívesen..- folyik le mégegy aztán mégegy.- Én nem tudok több terhet elviselni! Én nem tudom végéig nézni ahogyan anya gépekre van kötve, ahogyan az sem megy hogy apát lássam ezek után! El akarok tűnni innen, el akarok menekülni minden gond elől!- letöröltem egy újabb könnycseppet és elléptem Emma mellett.  A kijárat felé indultam. Hallottam ahogyan a lány fut utánam. Viszont én csak elakartam tűnni. Nem akartam érezni semmit.. csak ezt az egyet akartam, nyugalmat és békét olyan nagy kérés lett volna?.. Végül a főbejárat előtt ért utol..

- Ha most elmenekülsz nem oldasz meg semmit Jack!- szól utánam mire megtorpanok.- Apukád ugyan úgy a korházban lesz, Vic ugyan úgy kómában! Ezzel nem oldasz meg semmit! Maxnak szüksége van rád! Nem mutatja de igenis fontos neki hogy ott legyél mellette! Kérlek Jack fordulj meg és gyere fel velem!- a vállamra tette a kezét és finoman megsimogatta. Tudtam hogy igaza van. Nagyon jól tudtam, hogy vissza kell mennem. Tudtam hogy apa számít rám. Nem akartam sosem csalódást okozni, viszont most még mindig menekülni akartam. Elmenni innen és nem érezni.. a fejemben a hang azt mondta hogy fuss és ne állj meg! A szívem pedig azt diktálta hogy fordulj meg Jack!

- Nem vagyok képes ezt végig csinálni..- suttogom halkan és megtörten. Megint összetörtem, nem akarom hogy lássák.

- Itt vagyok és segítek! Nem kell egyedül végig csinálnod..- elém lép. A szemeiben látom hogy már ő is a sírás szélén áll. Ismer pontosan tudja mit gondolok. Néha ő jobban tudja mi lesz a következő tettem mint saját magam. Közelebb lépek és az egyik kezemet az arcára csúsztatom, a másikat a derekára. Egy csókba húzom majd a homlokát az enyémnek döntöm. Veszek pár mélyebb levegőt beszivom illatát. Jobb lesz neked... Nyugtattam ezzel magamat de ettől még fájdalma a búcsú. Ez nem örökre szól, csak egy kis időre, pontosan azért fáj ennyire.

- Sajnálom..- suttogom majd egy utolsó puszi után ellépek tőle majd kisétálok az ajtón. A fekete Honda autómba beülök és gondolkodás nélkül nyomok a gázra és indulok el a már jól ismert úton.. végül lehet nem a jó döntést hoztam meg, lehet megfogom bánni.. de abban a percben mikor nem éreztem semmit a sebesség miatt minden olyan jónak tűnt.. Felszabadult voltam végre. Csak ezt az érzést kerestem..

.