Mámor

Második fejezet

- Ő a legjobb barátom, Knox, visszajött! - mondja apa, hatalmas vigyorral az arcán, átkarolva a vállam. A hallottak letaglóznak egy pillanatra. A füleim szerintem képzelődnek, hogy mit is hallott az előző pár másodpercben. A szemeim pedig kápráznak, mivel ez nem lehet ő. Utoljára tíz évesen láttam utoljára és egészen más emberre emlékszem, mint aki most áll előttem.

- Most visszamentünk az időben, úgy körülbelül ezer évet és egy viking áll a konyhánkban? - nézek rá apura és Knoxra. Apa és Eric a viccemre egy hatalmas nevetéssel reagálnak. Knox, pedig lenéz földre, majd mosolyogva felhorkant egyet, azután rám emeli zöld íriszeit.

- Hát a külsőd neked is, igencsak megváltozott, de a csípős nyelved úgy látszik maradt, Viella - préseli össze ajkait. Valahogy a szájából a legtermészetesebbnek hallottam a nevemet, ahogy kiejtette az érdes hangján.

- Sajnos a lányom nem maradt külsőleg kislány, de a szívemben örökre az én kislányom marad - nyom egy puszit a fejemre apu.

- Az öcskössel mi van? - biccentek a fejemmel Eric felé és megajándékozom egy vigyorral.

- Hallod, ha öt perccel vagy idősebb nálam, akkor túl sokat is mondok! - háborodik fel, mint ahogy szokása. Már nagyon régóta ugratom azzal, hogy én előbb jöttem a világra, mint ő.

- Ó! Tehát elismered, hogy idősebb vagyok nálad? - rebegtetem meg a szempilláimat játékosan. Erre felmutatja a középső ujját, majd kiöltöm a nyelvemet rá. Ericet tényleg az öcsémnek tekintem, úgy érzem, hogy nagy mennyiségű felelősséget érzek iránta, pedig tudom, hogy meg tudja védeni magát. Erős férfi és amúgy, ha már itt tartunk elég jól is néz ki, az egyetemista lányok bálványa. Tipikusan göndör arany-barna haj, markáns áll, kék szem, izmos test, tehát a lányoknak nem kell több, amikor meglátják, mint a cápák a vérre, úgy mennek utána.

- Egyébként van egy rossz hírem. Az asztma pipámat, ha valaki utánam akarja hozni, megtalálja agyon nyomva az út közepén - mosolygok apámra ironikusan, aki rögtön megijed, amit rájön, hogy ki kell húznom pár napig anélkül. Mindig is aggódott a betegségem miatt. Talán túlságosan is.
Még olyan 4 évesen észleltek nálam asztmás tüneteket, amikor elég gyakran befulladtam, ha Eric és én fogócskáztunk. Kedvenc játékunk volt, szóval nem mondtam le azután se, amikor diagnosztizálták, hogy igen asztmás vagyok. Hét évesen bekerültem a kórházba, mert az éjszaka kellős közepén rám jött egy asztma roham, ami nem akart múlni a pipával se. Napokig bent tartottak, apa mindegyik nap ott volt velem. Még fürödni sem ment haza. Az orvosok elmondták, ha pár perccel később megyek már nem élnék. Javasoltak erősebb gyógyszert és, hogy ússzak. Nem véletlenül íratott be apu még anno engem. Amióta ezt a sportot űzöm a rohamok elmúltak. Tehát mára már nem tudok a kis eszközöm és az úszás nélkül élni.

- Vi! Ez nem rossz hír, hanem a legrosszabb. Fizetésig még van egy csomó idő, nem tudom kiváltani! - kulcsolta össze az ujjait a tarkóján, és a szemeit a plafonra emelte. Ez nem jó jel. Ilyenkor fog megbolondulni.

- Ezt mond annak az arrogáns gyökérnek, amelyik majdnem elütött a zebrán, amikor nekem volt elsőbbségem! - mondom, majd a szemem sarkából látom, Knox kitágult szemekkel néz rám, ami ijedtséget sugall az egész konyhára. Ránézek érthetetlenül, azt követően pedig megint csak a földet választja a megfelelő látványnak. Mondjuk nem az, mert mindenhol a padló meg van repedezve.

- Tessék? Majdnem elütöttek? Nem tudom ki volt az, de arra mérget vehet, ha megtalálom, nem lesz jogsija - mutogat a levegőben dühösen apa. Tipikus apa. Megtenné, tudom, hogy megtenné ezt a sületlenséget, hiszen, nem játék az asztma.

- Nyugalom van, apu. Arra még van pont pénzem, hogy kiváltsam - hazudok és remélem ebből nem lesz karmám. Apa kifújja a levegőt, majd kezd elszállni az aggodalom a testéből.

- Jól van kislányom. Legközelebb, inkább, ha ilyen köd van, hívd most már Knoxot, tuti elvisz. Ugye? - néz rá apa fenyegetően a legjobb barátjára.

- Persze, Malcolm, úgyis a versenyem nem most lesz még, szóval időm, mint a tenger - bólogat, magára erőltetve egy mosolyt. Hurrá! Most fuvarozhat az, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem akarja a seggemet cipelni sehova sem.

- Inkább felmegyek most a szobámban, mert holnap korán kelek, elmegyek futni egyetem előtt és akkor bemegyek a patikába is - nyomok egy jó éjt puszit apa arcára, aki rám mosolyog. Amíg a lépcsőhöz sétálok, végig érzem, hogy Knox lyukat vág a tekintetével, a hátam közepére.

- Most, hogy négyszemközt maradtunk, szeretnék kérni tőled valamit, Knox - hallom meg apám hangját, majd becsukom a szobám ajtaját és már csend honol mindenre. Na meg elég nagy kupi. A fehér szőnyegen, ami az ágy előtt foglalja el a helyét, sorakoznak az elszórt ruháim, amik már eléggé gyűrődtek. Sima fekete rácsos ágyam van, amin egy lila ágynemű várja minden reggel, hogy beágyazzak, de ez nyilván évente, ha kétszer előfordul. Az ágyamnak az egyik oldalán található egy polc, amin pár könyvek, kis műnővények, az érméim vannak. A másik oldalán oldalán egy kis éjjeliszekrény van. Az ággyal szemben meg egy íróasztal van egy fehér székkel, és ennyi a szobám. Egyáltalán nem nagy, sőt. Kicsi, ugyanakkor nekem bőven elég.

A fáradtságom ellenére megejtem a szokásos zuhanyomat és amint leteszem a fejem, el is nyom az álom.

Szerda kora reggel megszólal az ébresztőm, amit legszívesebben lenyomtam volna és inkább visszaaludtam volna, de megígértem magamnak, hogy minden héten legalább háromszor elmegyek futni. Így hát kikelek az ágyamból és a nagy ruha kupacból előkeresem a futó ruhámat, ami csak egy passzos edzőnadrágból és egy ugyanolyan színű sportmelltartóból, de mivel odakint már rég beköszöntött az ősz, így felveszem hozzá a melegítő pulóveremet. A futócipőmet felrángatom magamra, a hajamat copfba kötöm és a fiókomból előveszem a az MP3 lejátszómat. Ez egy igen régi darab, de őszintén, használható még szóval megteszi, úgy ahogy a telefonom, az is ősrégi, azonban telefonálni és írni tudok rajta, az a lényeg. Beteszem a fülesem a fülemben és máris elindítom Rihannától az S&M-et. Kilépek a reggeli, friss és hűvös időre, azt követően pedig egy gyors bemelegítést végzek. Majd a megszokott útvonalon kezdek el futni. Általában egy órát szoktam futni és kétszer állok meg öt percre. Nem szoktam túlzásba vinni, viszont most jobban kell odafigyelni, mivel nincs nálam semmilyen pipa.

A táj már őszi színekbe borul, ilyenkor a legszebb a város szerintem. Oakwood mindenhogy gyönyörű, de bárhogy nézem, amikor piros, barna és narancssárga színbe pompázik, akkor nem tudom levenni a szemem és hálát adni, hogy egy ilyen kisvárosban lakom. A templom előtt mindig elfutok, és általában mindig vannak ott és érhetetlenül néznek engem, hogy miért vagyok ilyen korán kint.
Mindvégig Oakwood az én szülővárosom, ez sosem változott. Nem is akarok innen elmenni. A szívem ideköt. Sokat jelent nekem a gyerekkorom, így nem akarom hátrahagyni, azt az egy dolgot, ami emlékeztet rá, hogy csodálatos volt, még akkor is, ha nem mindent kaptunk meg a testvéremmel, de mellettünk volt apánk, bármi volt.

Már vagy negyven perce futhatok, amikor megállok és nagy levegőket veszek. A tenyereimet a térdeimre teszem. Ezen kívül próbálom lenyugtatni magam. Amikor nincs nálam a gyógyszerem, akkor ezt a módszert kell alkalmaznom és elterelni a figyelmem. A perifériás látásomból látok valami fekete pacát, ami fut felém. Felnézek hirtelen és egy rottweiler rohan az irányomban. Amikor odaér hozzám, megáll a fejét oldalra billenti és így néz rám. Leguggolok hozzá, majd azonnal kidugja a nyelvét, amint elkezdem simogatni.
- Hát szia, hol a gazdid? - cirógatom meg a füle mögötti részt. Meglátom a nyakában egy lila nyakörv lóg, amin egy kör alakú medál van.

- Bonnie? Tehát ez a neved? - ugat egyet a kérdésemre, és elkezdek nevetni. Sokan rettegnek a rottweiler kutyáktól, már csak a neve hangzásától, pedig ugyanolyan kutya, mint a többi. - Na jól van, kedves Bonnie. Keressük meg a gazdádat - amint ezt kimondtam hatalmas, gyors lépteket hallok, ugyanonnan, ahonnan futott hozzám Bonnie. A tekintetemet a hang irányában vezetem, de rögtön megbánom. Kérlek ne az övé legyen! Lelassul, amikor elém ér és nagy levegőket vesz a futás végett.

- Hát itt vagy! Mindenhol kerestelek, Bonnie! Már aggódtam, hogy mi lesz veled - guggol le ő is hozzá, a kutya pedig odabújik a fejével a lábához. Knox rám emeli az íriszeit.

- Köszönöm, hogy megtaláltad. Fura, hogy rád nem morog. Általában eléggé vad szokott lenni, ha egy idegen megközelíti, nem szívleli őket. - mondja semmitmondó arccal, de a hangján ténylegesen lehet hallani a háláját.

- Hát sok mindenkire ilyen hatást gyakorlok - dobom hátra drámaian a hajamat és állok fel a guggolásomból, mivel elkezdtek zsibbadni a lábaim.

- Az a lényeg, hogy nem hagytad elmenni. Az már más dolog, hogy engem képes elhúzni, akkora erő van benne - utánozza a mozdulatomat és lerázza a lábait, amint kiegyenesedik.

- Komolyan? Egy nő képes, egy ekkora embert elhúzni? Lehetséges meg kéne változtatni az edzés tervedet, Knox, mert Bonnie lehagy téged - nyüszít, egyet a neve hallatára és a férfi lábához ül.

- Tényleg nem változtál semmit, Viella. Mármint jó értelemben. Mindig féltem, hogy felnőtt korodban egy búval baszott ribanc leszel - jelenti ki őszintén, amin egy kicsit meglődök.

- Nem mondtam, hogy nem vagyok az - nevetek fel, mire ő felhorkant. Szerintem őt nem lehet megnevettetni. Pedig tisztán emlékszem, mennyiszer nevetett apával, felhőtlenül. Akkor tele volt élettel, de most olyan, mintha az összes életkedvet kiszívta volna valami. Vagy épp valaki. Fogalmam sincs mi történhetett ebben a tizenegy évben. - Nekem most már mennem kell vagy különben elkések az egyetemről - szorítom össze az ajkaimat.

- Itt van nem messze a kocsim, haza viszlek, úgy hamarabb megteszed az utat.

- Ú! Vajon Knox, honnan tudja, hogy ha kocsival megyünk bárhova, akkor hamarabb tesszük meg az utat, mintha gyalogolnánk, érdekes - húzom fel a szemöldökeim, tettetve a meglepettségemet.

- Olyan opció nincs nálad, hogy csak megköszönöd?

- Rendben, köszönöm - egyezek bele higgadtan, s megajándékozom egy mosollyal.

Együtt oda sétálunk az autójához, ami egy fekete Mercedes terepjáró. Valakinek úgy látszik bejött az élet. Konkrétan félek beszállni, mert soha nem ültem ilyen luxus autóban. Sőt, semmilyenbe, mivel senkinek nincs a családomból. Én megszereztem a jogsit, de autóra sajnos nem futotta.

- Még nézed az ajtókilincset vagy beszállsz? - néz rám, amíg kinyitja a hátsó ajtót, Bonnienak.