Mámor

Harmadik fejezet

KNOX

– És most következzen Conan Gray Family Line című zenéje. Zsebkendőket előkészíteni, mert egyáltalán nem egy boldog dal fog most felcsendülni! - egy órája ültem az autómban és csak hallgattam a rádiót. Inkább bömböltettem, mint egy szánalmas tini, aki épp szakított harmadjára a barátjával. Egy csődtömeg vagyok. Negyvenkét éves vagyok, és egyszerűen hatalmas erő kell ahhoz, hogy bemenjek a szülői házamban. Annyi év után újra látni fogom. Újra látni fogom őt, aki megannyi életet tett tönkre, közülük a jó magamét is. Nem véletlenül jöttem haza. Ahogy láttam már mindegyik cikk lehozta, hogy "Váratlanul hazatért az oakwoodi bajnok". Tényszerű az, hogy tényleg váratlan volt. Nem csak az embereknek, hanem még nekem is. De a halál már csak ilyen. Hirtelen csap le ránk, mint egy nyári zivatar. A különbség az, hogy a nyári zivatarok nem rothadóak, épp az ellenkezője. Friss és üde. Amikor megkaptam a hírt, fogalmam nem volt, hogy hogy reagáljak rá. Boldog legyek? Szomorú? Netán sírjak? Majd megkaptam a választ rá. Semmit nem éreztem. Csak is a bennem zajló üresség kongott, ami mostanra sem akar megszűnni. Mégis nem merek belépni azon a nagy vaskapun, amit mindig néztem gyerekként, hogy egyszer majd én is ilyen magasra fogok nőni. Össze kell szedni magam. Kifújtam az összes levegőt nyugtatásképp, és kiszálltam a kocsiból. A kulcscsomón megkerestem a házunk kulcsát és benyitottam. Vissza kellett fognom magam az Ő emlékére. A bejárati ajtó előtt megálltam, vettem még egy nagyon levegőt, majd belépek, ahol az oroszlán szunnyadt, oly sok éven át, arra várva, hogy végre felkeljen és mindenkit felfaljon, aki az útjába áll.

A hatalmas ház nem változott semmit. A világos színek domináltak mindenhol és az előtérben a baromi nagy csillár is ugyanúgy lógott, mintha csak tegnap mentem volna el. A két lépcső, ami felvezetett az emeletre, még mindig fehér gránitból volt kirakva. Levettem a cipőmet, mielőtt bárki is szólt volna érte.

– Megérkeztem! - kiabáltam el magam, hátha valaki felbukkan. Az előtérből az óriási konyhába vettem az irányt, ahol ugyanabból készültek a bútorok, mint a lépcső. Semmiféle szín. Semmiféle egyéniség. Ez jellemezte a gyerekkoromat.

Átszeltem a konyhát a fekete zoknimmal, elérkeztem a nappalihoz. Megláttam anyámat háttal nekem, a kandalló előtt, és ki nem találtátok volna, hogy fehér színű. Ott állt tiszta feketébne apám kolosszális portréja előtt.

– Olivia - szólítottam meg anyámat a nevén, egy torok köszörülés kíséretével. Hirtelen összerezzent a nem várt hangtól és megfordult a tengelye körül. A szeme könnyekkel teli. Sebesen megtörölte a szemeit a kezében tartott zsebkendővel és rám mosolygott. Őszintén sosem látszódott rajta a kor. Hatvan évesen úgy néz ki, mint egy negyven éves. Jól tartja magát. Az ősz, hosszú haja, fényesen hullik le a vállára. Az arca megviseltebb, mint szokott, a zöld szemei be vannak esve, és hatalmas fekete karikák foglalták el helyüket. A pisze orra, a rengeteg orrfújástól piros lett, mint mikor télen bejössz a hidegről a melegről és úgy nézel ki, mint Rudolf, a csodaszarvas. Ha jobban megnézi valaki és mellettem áll, mindenki azonnal rávágja, hogy szinte ugyanúgy nézel ki, mint édesanyád. Legszívesebben semelyikre sem hasonlítanék.

– Fiam! Hát megérkeztél! - indult meg felém tárt karokkal, a kis termetű anyám, amikor épp a karjaiba zárt volna, két ujjammal a vállát megérintettem és nem engedtem hozzám érni. Felnézett rám és az arcomat leste. Semmilyen érzelmet nem tápláltam iránta, irántuk.

– Könyörgöm, Knox. Tíz éve, hogy nem láttalak, csak megölelhetem az én kisfiamat - somolygott rám. Sose szerettem, mikor mosolygott. Gyerekkoromban, nem tudtam eldönteni, hogy most ez egy igazi vagy megvezetés. Mára már megtanultam, hogy amit anyám csinál, legyen az bármi, nem kedvességből teszi. Mindig csak a saját érdekeit nézte, hogy ő neki legyen a legjobb, másoknak pedig a legrosszabb. Amikor apum feleségül vette, nem gondolták volna, hogy a cégük, ami az autóiparba mozog, ennyire a lista élén lesz. Apám alapból nem származott szegény családból sőt. A nagyapám alapította a céget, csakhogy közben elhunyt, így a fiának kellett átvennie a helyét. A legrosszabb döntése volt az egész életébe. Az emberek kilencven százalékát megváltoztatja a rengeteg mennyiségű pénzhez jutás. A szüleim sem maradtak ki ebből a százalékból.

– Ja. A telefont meg eszetek ágában sem volt felemelni, hogy felhívjatok. Egyáltalán nem hiányoztatok, nem azért mondom, csak most sem kell tettetni azt, hogy mennyire jó, hogy látsz engem - közöltem vele a nyilvánvalót.

– Nem szép dolog, így beszélni a saját anyáddal, akit hozzáteszem, még anyának sem szólítasz - tette keresztbe a kezét a mellkasa előtt. Tizennégy éves korom óta nem hívom anyámnak. Mert nem tekintettem annak és ez mostanra sem változott semmit. Szörnyű anya volt. – Sok év után megszokhattad volna, hogy nem hívlak úgy. Egyáltalán nem érdemled, meg ezt a címet - anyám mindig is olyan volt, akit a bosszú éltetett. Ha valaki keresztezte az útját és a tervei kudarcot vallottak, már azon járt az esze, hogy is tudná tönkretenni az életét. Ez alól még jó magam sem voltam kivétel.

– Apád mielőtt elhagyott volna minket megírta a végrendeletét - tért rá azonnal a tárgyra, ami igazán izgatta őt. Már a pénz illata el tudta bódítani. – Apád mindent rám hagyott. Semmit nem írt rólad a végrendeletében, minden az enyém. De ne aggódj fiam, én itt vagyok neked, és mindenben segítek, ha rászorulsz - vigyorgott rám, azzal a tipikus mosollyal, amikor azt hiszi, hogy most sarokban tud tartani engem. Egy nevetéssel ajándékozom a próbálkozását. Azt hitte, hogy ugyanolyan vagyok, mint ő. – Most miért nevetsz? Kedves próbálok lenni veled.

– Alapjáraton a fiaddal kedvesnek lenni alap, de hogy azt hiszed, hogy nekem kell pénzügyi segítség? Fergeteges. Látod azt a kocsit? - mutattam ki a hatalmas ablakon át, a mutatóujjammal. Ő hátra nézett és érthetetlen fejet fejet vágott. Önelégült mosoly ül ki az arcomra, amikor látom, hogy fogalma sincs mi történik. - Azt a milliárdos seggemmel vettem magamnak - léptem közelebb hozzá és belesúgtam fülébe, teljesen higgadtan, mintha ez evidens lenne, hogy az ember hétköznapokon vesz egy Mercedest. Rám emeli a tekintetét, mint aki szellemet látott. - Sakk matt, Olivia - megrázta a fejét, és egy hamis vigyor ült ki az arcára.

– Tudod, Knox. Amit Rebeccát illeti - hozta fel az egyetlen témát, amitől a hideg futkos a hátamon.

– Ne vedd a szádra a nevét! Nem érdemli meg, hogy ilyen rothadó lélek, kimondja a nevét! - emeltem fel a hangomat. – Két családot tettél tönkre akkor. Szóval, ha még egyszer meghallom a nevét a szádból, akkor nem érdekel, hogy az anyám vagy, nem érdekel semmi az ég világon. De megismered mit tudsz kihozni a fiadból, amit megemlegethetsz! - fejeztem be mielőtt tényleg elszállna az agyam és olyat csinálok, amit még én is megbánok. – Apa temetését, meg megszervezheted. Egy fityinget sem fogok rá költeni, ha már ekkora összeget hagyott rád úgyis.

– Nem tudod a Montgomery nevet lemosni magadról. Ismerd be. Ott úszik minden egyes nap az ereidbe a mi vérünk. Attól, hogy senkinek nem mondod el a nevedet, te magad mindig tudni fogod, hogy te sem vagy különb nálunk - fröcsögte oda a szavakat.

– Lehet, hogy én mindig tudni fogom, de legalább a belsőmmel semmi gond nincs. Míg te? Te a poshadt belsőddel fogod itt hagyni ezt a világot! Egy valamit tanultam tőled. Tudom, hogy kell kibaszni másokkal és azt nem vetted számításba, hogy ezt fel tudom használni ellened. A tanítvány felülmúlja a mesterét - fordultam meg a tengelyem körül és ott hagyom a papíron lévő édesanyámat, de lélekben igazán sosem volt az. Kitártam az ajtót és kisétálok onnan.

Olivia mindent megtett annak érdekében, hogy semmim sem maradjon. Kiskoromtól kezdve, azt tanította, hogy az érzelmek elgyengítenek minket, ezért is kell csak magaddal törődni. Igaza volt abba, hogy tényleg az érzelmek elgyengítenek. De csak akkor, ha az anyád Olivia Montgomery.

A sor csakúgy cikázott mögöttem a reggelizőben. Mindig ekkora a sor itt, hiszen itt kapható a legfinomabb kávé. Az emberek állandóan ide jönnek munka előtt, ha meg akarnak inni valami kellemeset, mielőtt mennének az egész napos nyomorba.

– Egy fekete kávét, két cukorral kérem - mutattam fel kettőt az ujjamon, amikor a kiszolgáló lány eléggé megnézett engem. Hozzá szoktam ezekhez a tekintetekhez már. Ebben városban mindenki felismer engem és vagy odajönnek képet kérni tőlem vagy csak csendben figyelnek távolról. Semelyik sem a kedvencem, de ilyen ha az ember ismert.

– Három dollár lesz - ahogy átadtam a megfelelő összeget, az ismeretlen lány megérintette a kezem, majd rám kacsintott. Összepréseltem az ajkaimat és elhúztam a kezemet onnan. Elvettem a papír poharat és amikor el akartam volna hagyni a kávézót észrevettem, hogy egyik asztalnál Viella ült, egy magában és itta tejszínhabos kávéját.

Amikor benyitott a recepcióssal együtt, mindenre számítottam csak arra nem, hogy a legjobb barátom lánya. Rég láttam, tíz éves lehetett, amikor itt hagytam a karrierem miatt a várost. Mármint mindenki, így tudja, hogy a karrierem miatt. Viella nem éppen az maradt, aki akkor volt. Ma kész nő lett belőle. Fogadjunk, hogy mindegyik fiú érte epekedik, de senkinek nem adja oda magát. Jól is teszi. Megráztam a fejemet, mert nem illik a legjobb barátom lányának a szexuális életére gondolni, ezt követően pedig megindultam felé.

– Viella - szólítottam meg, majd ő pedig összerezzen és felnéz rám. Amint rájön, hogy én vagyok az, a koncentrálós arca átvált arra, hogy „Ha nem mész, innen megöllek" arcára, amire nem éppen számítottam. Egy szóra sem vagyok érdemes, így tovább görgeti a telefonját és annak szenteli az összes figyelmét. – Mit csinálsz?

– Hát, ha nem lenne egyértelmű neked, épp egyedül iszom a reggeli kávémat, szóval ha nem bánod, máshol igyad azt a kávét - fel sem nézett rám. Oldalra döntöttem a fejemet, csücsörítek az ajkaimmal, mert nem értem, hogy mi is folyik itt.

– Vajon mit tettem, Viella Frost ellen, ami arra késztet, hogy ily módon bánjon velem? - ültem le a szembe lévő székre, majd egy sóhaj hagyja el a száját.

– Egy, bejöttél. Kettő, idejöttel. Három, leültél. Épp elengedő ok, hogy felállj és elmenj innen, alapból egyre gyakrabban fogjuk látni egymást, mivel a szomszédom nemde? - nézett rám egy pillanatra, a hosszú, fekete szempillái közül. Szóval innen fúj a szél. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem igazán érdekel, hogy amikor költözködtem rácsaptam az ajtót, mivel egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy most jópofizzak egy akkor még idegennel.

– Nem én mászkálok nő létemre, huszonegy évesen éjszaka- ittam bele a még langyos kávémba. A kijelentésemre hirtelen szúrós szemekkel nézett fel rám.

– Szerintem nem éppen van közöd, hogy hova járkálok és mikor - kezeit az asztal tetejére tette, az ujjait összekulcsolta.

– Képzeld, apád, azt mondta, hogy vigyázzak rád - hagytam figyelmen kívül, amit az előbb mondott és felemeltem magasra a szemöldökeimet.

– És azt elmondtad, hogy viselkedtél velem? Vagy hogy tervezte ezt a vigyázosdit? Távcsővel meg fogsz figyelni? - kérdezte szarkasztikusan, ahogy már megszokhattam tőle.

– Nem lesz szükségem arra, ez a szem mindent lát - hajoltam hozzá közelebb, hogy drámaibban hasson a kijelentésem. A közelségem miatt egy nagyon nyel, amit mindenki halhatott volna, ha csend lett volna a kávéházban.

- Ha az a szem mindent lát, miért nem látja az, hogy a kiszolgáló épp meg akar engem ölni a szemeivel? - hátra néztem kérdésére és azonnal megcsapta a vállamat. A csípős érzésre visszafordulok hozzá és felhúzott szemöldökkel nézek rá. - Téged nem tanítottak meg arra, hogyha valakiről beszélünk és az a személy egy légtérben van velünk nem nézünk ilyen feltűnően rá? - tette keresztbe a kezét a melle alatt. A v nyakú kivágású, fehér pólója miatt a dekoltázsa kicsit kidülledtnek idomai és férfi létemre a szemem azonnal odatévedt. A női idomain kicsi libabőrök jelennek meg, amik idegesítően szemeznek velem.

– Meghoztam az egy darab latte machiatot - zökkentett ki a kiszolgáló lány a bambulásból. Viella rámosolygott megköszöntte, erre az ismeretlen a kávéja összes tartalmát az előttem ülő lányra öntötte. Viella rögtön felállt, hogy el ne ázzon még jobban, a csaj pedig nem győz bocsánatot kérni. Tudom, hogy nem véletlen volt. Az ilyen lányokat csak megtépném és ennyi.

– Hozzon még egyet, a hölgynek. Azt ha lehet, nem kéne kiönteni, ha van rá egy mód - vettem elő a zsebemből zsepit és átnyújtottam Viellának. A kiszolgáló kitáguló orrlyukkal elhagyta az asztalunkat.

– Nagyszerű! Nem véletlenül mondják, hogy fehér póló alá ne vegyünk fekete melltartót - röhögött fel kínosan, és elkezdi összepakolni a cuccait. - Most azt hiszem haza megyek és lefürdök - kirohanva hagyj maga után engem. A hetvenes éves papák csorgató nyállal nézik az elrohanó lányt.

– Az apja a maffia feje, szóval én vigyáznék, nem mernék ránézni se - támaszkodtam meg az asztaluknál, majd három döbbent arccal találtam szembe magam. Nevetve ott hagyom őket és gyorsan beszálltam az autómba, és Viella után gurultam.

– Gyere, elviszlek - ajánlottam fel neki, amit tegnap is meg kellett volna tennem.

– Nem kell. Vannak lábaim, amik működő képesek, szóval nem kell. Ráadásul fel nem ülök arra - ment tovább.

– Ne kéresd magad. Gyere és szállj be. Nagyon meleg van odakint - hajoltam le, ahogy le húztam az anyósülés oldaláról az ablakot.

– Nem kell „megmenteni". Meg tudom oldani a saját dolgaimat - kiabálta. Nem értem a mai fiatal nőket. Régebben, ha valamelyik lánytól kérdeztem volna meg ugyanennyi évesen, azonnal beszállt volna.