Bokszutca (Szívtempó 2.)

14.

- Imádom mikor tömegelni kell - nyöszörgi Valentin kéjes hangon két hatalmas falat gyros közt.

Négyen ülünk a Retróban az egyik középső sorban lévő asztalánál és a nemrég átvett menüinket esszük, amikor Valentin kinyilvánítja élvezetét a kajája iránt. Ezt persze kicsit sem visszafogottan teszi, amitől többen felénk fordulnak a környező asztaloktól és a pincér lányok is próbálják a szórakozott vigyorukat rejtegetni. Mi azonban nem érezzük kínosnak a társunk drámai megnyilvánulását.

Pár napja, mióta kint voltam Marcell időmérő edzésén, csak a Retróba ugrunk be enni. Valentin a tömegelésére fogja, Hunor a jó kajára, Marcell az adagmennyiségre és én a belsőépítészetre. Mindig keserűséggel tölt el, ha azon kapom magam, hogy ragadt rám is valami Bertalan munkájából, de tagadni nem fogom mennyire lenyűgöz egyes épületek belső tere. Jelenleg a Retró vált ki belőlem csodálatot.

Semmi különleges vagy drága nincs itt, csak ízlésesen összeválogatott világosbarna és vajszínű, kerek szélű asztalok és székek, amik felett meleg fehér fényű három villanykörtés lámpát lógatnak le. A falak mentén nagyobb, kábé hat-hétszemélyes bokszok vannak, amik kényelmesek, de jól tisztítható bőrből készültek. A padló lakkozott világos tölgyfa, míg a falak szürketéglával borítottak. Oklevelek lógnak a pult melletti falrészen, kajás idézetek szétszórtan a nagy ablakok közti oszlopokon, meg valami híres deszkás párosról van kép a bejárat mellett, akik állítólag itt ettek fiatalkorukban és néha még most is.

Családias a hely, de mégis látszik, hogy jócskán kinőtte magát a szimpla városi kajálda titulusból.

- Uh, jesszusom ez a shake komolyan ihatatlanul cukros - szól Marcell mellőlem, amivel visszarángatja figyelmem a társaságunk közé.

Az autós úgy ráncolja a homlokát, mintha élete legrosszabb ízvilágát érezné a nyelvén és nem is csodálom, mert a Favágó kedvence névre hallgató zöldalmás shake maximum a neve miatt lehetne bizalomgerjesztő. A színe radioaktív zöld és a választható hab rajta, ami most vaníliás, az egyetlen, ami talán nem tömény cukorból, színezékből és műanyagból áll.

- Mutasd csak. - Marcell felé dőlök, aki készségesen nyújtja felém az italt és fordítja ajkaimhoz a szívószálat, hogy lophassak egy kis kortyot. - Azta, ez... ez...

- Förtelmes? Az. Szerintem még Henrietta sem inná meg - ecseteli Marcell, amire hevesen bólogatok.

- Ez felcukrozott tej, zöld ételszínezékkel.

- Azért azt tegyük hozzá, hogy Hen és a cukorbevitel még csak beszélő viszonyban sincsenek - száll be Hunor is a beszélgetésbe. - Neki még a mézes tea is túl édes.

- Etettem cukorral - mutat rá a nyilvánvalóra Marcell.

- Naiv vagy ha azt hiszed, annak a cukorka mennyiségnek én nem kaptam meg legalább a felét.

Marcell azonnal felém fordítja fejét és színlelt sértettség suhan át arcát. Szórakozott mosollyal hajolok hozzá közel és egy bocsi elmormolása közben nyomok puszit halántékára. Az első félévünkben, mikor sűrűbben hazajártam, akkor sokszor kaptam az autóstól gumicukrot vagy keménycukrot, mert tudja, hogy bármennyire is vonom meg magamtól ezeket, azért szeretem. Azonban nem mindet én ettem meg, mint azt ahogy elárulta az előbb a barátom.

- Buzik... - érkezik a váratlan hang mellőlünk az asztalok közti folyosóról.

Mind a négyen odakapjuk fejünk, ahol egy tőlünk jó pár évvel fiatalabb srác épp viszi ki a tálcáját a kukához. Valentin már áll is fel a helyéről, de Marcell azonnal a vállára teszi tenyerét és lazán, minden erőlködés nélkül visszanyomja a székére a srácot, aki nem ellenkezik, csak fújtat egyet. Ilyen, amikor egy piros lepedőt lengetnek meg a bika előtt, de mielőtt az felbőszülhetne, már nyugtató lövedéket szúrtak belé.