Bokszutca (Szívtempó 2.)

2.

Hónapok óta nem voltam otthon és ennek egyetlen ember az oka, akit a nevelőapámnak hívok. Legutóbbi alkalommal még ki sem szálltam a kocsiból, de már belekötött a dolgaimba és csak a hibákat kereste. Legszívesebben abban a pillanatban csuktam volna vissza magamra az akkor még pár hetes kocsim ajtaját, hogy visszajöjjek a lakásba, ám anya és Virág miatt vettem egy nagy levegőt, majd fapofával beszóltam Bertalannak. Utána minden a szokott kellemetlen feszültségében telt otthon, míg végre újra itt nem voltam.

Ma délután lesz az első órám, így kihasználom a reggelt és elmegyek kocogni a rakpart menti futópályához. Két híd távolsága az út és egy kört ír le az átkelőhelyeket érintve, ami miatt megkerülhetem a folyó ezen szakaszának mindkét oldalát. Pirkadat van, ami miatt kevesebben lézengenek az utcákban és az esti köd sem teljesen szállt fel. A kézi aláöltözetemben, meg rövid nadrág és pólóban kombinációban vagyok egy futócipő társaságában. A pálya szélén bemelegítek, majd lassú kocogásba kezdek. Három kört szoktam megtenni. Az elsőben csak felveszem a mai ritmust, ami lehet intenzívebb vagy lazább, attól függ mennyire vagyok aznap toppon. A másodikban tempósan futok, majd levezetésként megint kocogok. Ez csak pár kilométert jelent, de nem is a számokat hajhászom, sokkal inkább saját kedvtelésemből tartom fent a kézi okozta jó állóképességem.

Futás közben nem kapcsolok zenét, csak a légzésem és léptem ütemes harmóniájára figyelek, miközben beletudok mélyedni a gondolataimba. Ma épp azon siránkozom, hogy a legutóbbi hazalátogatásomkor nem láthattam egy sötétszőke hajú fiút, akinek az ajka túl sok dolgot tett már velem.

Mióta egyetemista vagyok egy kezemen meg tudom számolni hányszor mentem haza és ebből hányszor nem is otthon voltam. Talán nem a családom miatt voltam a városban, hanem a srác miatt. Ennek gondolata kicsit szánalmas, kicsit nem önazonos és túl nyálas. Ő is tudta, hogyha ott leszek a közelben, akkor kapunk az alkalmon, mintha sosem búcsúztunk volna el. Nem kérdezősködtünk a másik felől, csak egymásnak estünk. A nyögések és sóhajok váltották fel az emberi beszédet. Két külön utat járó fél lettünk, akik ragaszkodnak egy meleg testhez, amit már ismernek. Ez is szánalmas egy forgatókönyv.

Lehet emiatt a sehova nem vezető játék miatt sem mentem mostanság haza.

Vagy mert nincs már kiért oda mennem.

Visszaérek ahhoz a fához, ahonnét elindultam, így feljebb kapcsolom a tempóm futni kezdek.

Az egyik oldalamon fák húzódnak, míg a másikon pár méterrel lejjebb a folyó csorog lefelé a medrében. Tiszta az ég most, de messziről már közelednek a felhők, hogy délelőtt eltakarják a napot, ami így is gyér meleget ad a földnek. Ködös levegő és iszapszag kerül a tüdőmbe, ami sokkal jobb, mint az alföld trágya és por egyvelege. Sosem kedveltem a síkságot, ahol csak búzatáblákat vagy marhacsordákat lehet nézegetni az út mentén és az aszfalt vízszintessége az egyedüli előnye. A hegyekben emiatt egy fokkal figyelmesebben kell vezetni a szerpentinek, az emelkedők és lejtők miatt, de ott legalább fák meg bokrok vesznek körbe, mintha elrejtőznél közöttük a város zajos közegétől.

A fák határozottan jobbak a szántóföldeknél.

Újfent a kezdő vonalamnál vagyok, így a levezető körömre megint kocogni kezdek.

Bízom benne, hogy mire visszamegyek a lakásba Hunor már ébren lesz és a kiscsaj sem lesz ott. Nem szeretnék apáskodni felette és eddig kerültem ezt, így a mostani alkalommal is csak kárörvendek a másnapos feje felett és beszólok neki párat. Ez általában pár napra helyreteszi, amitől arra az időre tudunk normálisan kommunikálni egymással.

A barátom nem bélyegezem meg a depresszió címkéjével, de túl sok arra utaló jelet mutat és muszáj szemmel tartanom, hogy a szokásos faszságain túl ne tegyen magában kárt. Felőlem aztán lerészegedhet, dohányozhat és csajozhat orrba-szájba, csak ne lássak meg rajta sérüléseket. Azt nem tudom hogyan tudnám jól kezelni.