Kis harcos

1

- Ez 16 font lesz.

-Tessék, az aprót tertsa meg.-Becsuktam a taxi ajtaját és végighúzatam a gurulós bőröndöm az úttesten, amit az indulás előtt néhány nappal vettem. Soha nem volt ilyen bőröndöm, mivel a külváros határain kívül soha nem merészkedtem. Nem mintha ez anyagi gondok miatt történt volna, hanem azért, mert a szüleim élete és munkája mostanra egy és ugyanaz a dolog lett. Persze büszke vagyok rájuk, mert mégiscsak a szüleim, meg minden, de néha idegtépő ez a magány, mivel a szüleim karrierje a születésem után került a csúcspontra, így már nem volt idő egy másik gyerekre (nem mintha az elsőt olyan nagyon szerették volna). Szóval egyke maradtam.

Szerencsére ott vannak nekem a nagyiék, akik sokkal jobban ismernek engem, és kétszer több időt töltenek velem, mint a szüleim. Hát nem idilli?

A nagyiékat mindenki imádja. Olyanok, mint a béna romantikus filmekben szereplő mindig mosolygó nagymami és nagypapi. Reggelente felkelnek, elmennek a piacra, vesznek egy csokor frissen vágott virágot, és kettesben hazabicikliznek. Mosolyogva, vidáman telnek a napjaik.

A nagyi egy igazi háziasszony/kertész egy személyben. Imád sütni és főzni, főleg nekem, mivel én vagyok az egyetlen unokája. Ha akár hívatlanul is toppanok be hozzájuk, a nagyinak mindig van otthon egy kis friss sütije. Ez meg is látszik a nagyapi hasán, nem is kicsit. Nagyapa, pedig imádja az öreg piros kabrióját, amit még az amerikai kirándulása során vett, és még mostanáig is becses kincsként őrzi, mivel ő azt állítja, hogy a kocsi segítségével "szedte fel"  a nagyit. Ott áll a garázsban már egy ideje, mivel senkinek sem engedi vezetni.

Ha átmegyek hozzájuk, akkor a nagyit mindig a jellegzetes (és erről híres) retro kötényében találom, konttyal a hajában sürögni-forogni. A papi, pedig imádja a kocsiját és  kockás-ing gyűjteményét, ami a több évnyi ingvásárlás során meghaladja a száz darabot.

A házuk is tökéletesen illik hozzájuk. Kifejezi a személyiségüket. Egy 19. századi külvárosi kőház egy kisebb hátsó veteményes kerttel, ahol a nagyi zöldségeket és fűszer-illetve gyógynövényeket termeszt. Belülről a ház nem modern, de nem is kimondottan öreg. Igaz van ott néhány családi ereklye, mint például az üknagymamám lucfenyőből készült kézzel faragott szekrénye, ami van vagy száz éves. A ház szerintem eleganciát, pontosságot és meghittséget sugároz. Egyetlen oda nem illő részlet a konyha, amit a nagyi saját ízlése szerint rendezett be, így egy ötvenes évek béli amerikai turmixbárra emlékeztet. Még vörös bárpultszékeket is beszerzett. Mivel ez az ő fennségterülete, a nagypapi megengedte neki.

A mi házunk ennek éppen az ellentette. A szüleim már előre berendezett szerény házikót  vettek. Így  a ház az ő személyiségüket nem tükrözi, de lehethogy ezzel jól jártam. Azért vettek kész házat, mivel sürgette őket az idő. Igen, jól gondolod. Úton voltam én. Anya még csak épphogy befejezet a fősulit, és kapott egy jó állásajánlatot, mikor megtudta, hogy terhes. Így lőttek az álmának, hogy előbb csináljon egy sikeres mikrobiológus karriert, aztán vállaljon gyerekeket. És tudom, hogy anyám nagyon szeret engem, de érzem, hogy rühell engem amiatt a dolog miatt, ami tönkre tette az álmát: a születésem. Tudom, hogy felmerült benne az abortusz gondolata, de mivel ilyenkor nem tudják biztosítani, hogy a nő újra teherbe tud esni, anya (a nagyiék miatt) meggondolta magát, mivel nem akarta őket megfosztani a lehetséges egyetlen unoka örömétől. A nagyiék, pedig voltak olyan kedvesek, és vettek nekik egy házat azzal a feltétellel, hogy apa elveszi anyát. Na, itt kezdődtek a gondok, mivel apu, bár már végzett a fősulin, még mindig a "laza vagyok és mindent leszarok" korszakát élte, és nem akart letelepedni. De mivel volt annyi együttérzés benne, hogy nem hagy minket magunkra, meglett a hipergyors esküvő, és kezdődhetett (volna) a boldog családi élet.

Nemcsak köztem és anyám közt van egy kis feszültség, hanem kettőjük között is, mivel apám még mindig nem békült ki azzal a ténnyel, hogy úgymond  "kényszerházasságban él". Félreértés ne essék, szereti anyámat, de szerette volna a maga idejében megkérni a kezét.

Visszatérve a házunkra...Mit is mondhatnék róla? Kívülről barna, belülről fehér és kicsi. Ezzel majdnem mindent elmondtam róla. Semmi otthonosság, se meghittség nincs benne, úgy , ahogy a nagyiék házában.

Teltek tovább az évek, én iskolaköteles lettem, aminek szerintem a szüleim örültek a legjobban, mivel így kevésbé voltam láb alatt. Az iskolaévek alatt semmit sem változtak, és most, hogy kamasz lettem, még távolabb érzem őket magamtól, mint eddig bármikor.

Jól nevelt gyerek voltam, mert a szüleim szigorúak voltak, és csak tanulásra (és arra, hogy majd egyszer belőlem is sikeres biológus lesz) ösztönöztek. Előttük mindig az ártatlan Faith leszek.

Az elmúlt néhány hétben, azonban  eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, és az első ok arra, hogy új életet kezdjek az volt, hogy  bejelentették, hogy költözünk (ügyet sem vetve arra, hogy nekem itt kell hagynom a legjobb barátomat), mivel az egyik kutatóintézet ajánlott neki egy nagyon jó munkahelyet, és apa is talált magának egy tanári állást a környéken.

Már két hét múlva költözünk, szóval radikális változásokra lesz szükség. Elsősorban a ruhatáram, mivel ha felveszem azokat a darabokat, amelyeket anyu vesz nekem (igen, 17 éves vagyok, de anyám ezzel terrorizál), még az idős nénik is megirigylik a kardigánomat. Jól tudom, hogy nem a ruha teszi az embert, de mivel változtatni szeretnék, ez egy jó kiindulópontnak tűnik. És nem utolsó sorban azért is, mert nem szeretném ha ezek a szadista állatok (igen a suli "menő" csajaira gondolok) kicikiznének, és letuszkolnának az iskola hierarchiájának legaljára, valahova a takarítónéni és a gondnok mellé. Hiába traktál minden felirat és poszt arról, hogy "egyenlőek vagyunk", a "külső nem számít" és mindenkit el kell fogadni úgy, ahogy van, ezt csak nagyon kevés ember tudja felfogni. Lehethogy most arra gondolsz, hogy akkor miért én vá,toztatok, és miért nem maradok "önmagam"? 1: ez a kardigános néni nem én vagyok, 2: nem vagyok annyira magabiztos és erős, hogy én egy új helyre "rebellis gyerekként" menjek.

A következő dolog pedig a hajam lenne. Hosszúnak hosszú, csak annyira összegöndörödik, hogy csak néhány centivel haladja meg a rövid kategóriát. A Teremtő középhosszú, bongyor szőke hajjal "áldott" meg.

Amikor már minden teendőmet megtettem, a becsomagolást is beleértve, átköltöztem a nagyiékhoz néhány napra, mivel a szüleim már most kezdtek a munkahelyükön, és a házunk még nem volt befogadóképes állapotban ( a régi tulajok nem hajlandók megszegni egy szerződést egy szivesség miatt-ami valójában a mi befogadásunk lenne-hát nem kedvesek?), így én csak három nap múlva repülhetek utánnuk.

És most itt állok London belvárosában, a piros gurulós bőröndömmel, késszen egy új kezdetre. Mondhatnám, hogy magabiztos vagyok és eltökélt, de nem fogok hazudni senkinek. Féltem az új dolgoktól és külsőmtől, a sok új embertől, attól, hogy beszélnem kell a többi diákkal és a tanárokkal....amikor erre gondolok, rá kell vennem magam, hogy ne rohanjak vissza nagyiékhoz a szobámba olvasni, netezni, vagy egy újabb videójáték-maratont tartani Evannel.