Blake [l.h.]

1

A tükör előtt állva tanulmányozom, a szokásosabbnál is sápadtabb arcomat. Borzasztóan festek. Hullámos hajam össze-vissza áll, szemeim alatt sötét karikák húzódnak. Megmosom az arcomat hideg vízzel, ami minimálisan is, de felébreszt. Elhagyom a fürdőszobát, így vissza térek a szobámba, ahol a szekrényem elé állva, elviselhető gönc után kezdek kutakodni. Nem sokáig keresgélek, kikapom az egyik sötét farmerem egy fehér pólóval egyetemben. Magamra húzom a ruha darabokat, és felkapom a kissé viseletes bakancsomat. Kifésülöm a derekamig érő loboncom, majd felkapom a táskám és lebandukolok az emeletről.

A konyhába érve, a szokásos látvány fogad. Néhány boros üveg hever a konyhapulton és az asztalon is egyaránt. Miután rendet varázsolok a konyhában, a nappaliba sétálok. Megérzésem nem csalt, ezúttal is - mint mindig - anya a kanapén aludt. Egy ideig csak állok és bámulom a negyvenes nőt, akinek a régi énjéből, már nem maradt semmi. Az arcán rengeteg ránc díszeleg, ami miatt kinéz legalább harminc évvel idősebbnek. Arca tanulmányozásából, az álmában való motyogása zökkent ki. Ráterítem a bézs színű fotelen heverő pokrócot, amit követően egy puszit nyomok az arcára. Ellépek mellőle, és lekapom az akasztóról a dzsekimet, majd elhagyom a lakást.

A peronon állva várom a metró megérkezését, miközben fülhallgatómon keresztül, sorra csendülnek fel a kedvenc dalaim. Oldalra fordítom a fejem, így megpillantok egy férfit aki önfeledten nevetgél, az alig öt éves szőke hajú kislánnyal. Miközben őket nézem, szúró fájdalmat érzek a mellkasomban. Könnyek szúrják a szememet, de már megtanultam legyűrni őket. Nem szoktam sírni, főleg nem mások előtt. Akkor sebezhetőnek mutatnám magam, ami egyáltalán nem jellemez.

Emlékszem, hogy kis koromban mennyire utáltam metrózni. Sötétek voltak az alagútak, amitől rettegtem. Nem az alagútaktól, hanem a sötéttől. Ez a félelem mára sem múlt el. Képtelen vagyok anélkül álomba merülni, hogy az éjjeli szekrényemen található lámpa ne égne. A fény, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, biztonságérzetet nyújt számomra.

Miután leszállok a metróról, beugrom a közeli pékségbe, ahova mindennap betévedek. Az eladó lánynak nem is kell semmit mondanom, azonnal hozza az imádott karamellás cappuccinómat. Fizetek, majd nagyokat kortyolgatva a meleg italomból, lépdelek az utcán. Rengeteg ember halad el mellettem. Anyukák akik gyerekeiket viszik az iskolába, öltönyös fickók, akiknek minden bizonnyal komoly és jól fizető állásuk lehet. De, persze olyan fiatalokba is bele botlom, akik kezükben a cigivel sétálnak, biztos nem az iskola felé.

A gimnázium elé érve - ahova járok - kiiszom az utolsó csepp kávét a poharamból és kidobom a szemetesbe. Besétálok a türkizkék kapun, és az épület ajtaja felé igyekszek. A goromba idős portás, ezúttal is ott ül a székén miközben újságot olvas. Elmotyogok egy köszönés félét, mire morogva viszonozza. A szekrényemhez sietek és bepakolom a felesleges tankönyveimet, így percek alatt szabadítom meg a táskámat legalább öt kg-tól. Kihalászom a matematika tankönyvem és füzetem, majd a 231-es terem felé sétálok.

Az óra közepén járhatunk, amikor feltűnik a teremben Mr.Collins, az igazgatóhelyettes. Fogalmam sincs mi lehet az oka hirtelen megjelenésének, de különösebben nem is érdekel, sőt örülök is neki. Szerintem az osztályban lévő diákok is így vannak vele, húsz perc kőkemény algebrai egyenlet megoldás után.

- Borzasztóan sajnálom, hogy megzavarom az órát - kezdi, Mr. Collins, majd megigazítja sötét kék nyakkendőjét - de az én feladatom az új diákok elhelyezése - hagyja abba elkezdett mondatát, majd int egyet, mire belép egy szőke, rendkívül magas srác a helyiségbe. - Ő itt, Luke Hemmings, mától ebbe az iskolába fog járni és Mr. Evans matematika órájára - neveti el magát, mintha bármi vicces hagyta volna el a száját.

- Üdvözöllek Luke az iskolánkban! - fog kezet a fiúval a matek tanár, amit a sác illedelmesen viszonoz. - Foglalj helyet, és próbáld felvenni az óra ütemét - intézi a fiú felé szavait.

A srác először körbe pillant a terembe, majd tekintete megáll a hátsó sorban lévő üres padon. Oda sétál, majd leül és kihalászik egy füzetet fekete hátizsákjából. Mielőtt feltűnne neki, hogy nézem vissza fordulok a tábla felé és az arra felfirkantott egyenletet kezdem másolni a füzetembe.

Hiába vett el tíz percet az órából az igazgatóhelyettes, még így is egy örökké valóságnak tűnt a hátra lévő negyed óra. Legalább egy oldalnyi - ha nem több - egyenlet megfejtést kaptunk házinak. Mázli, hogy nincsenek gondjaim ezzel a tantárggyal.

Az órák csiga lassúsággal teltek. Miután az utolsó órámról is kicsengetnek, gyorsan össze pakolok, és haza felé indulok. A metró pont az orrom előtt száguld el, amiért egy kisebb dührohamot kapok. Leülök az egyik szabad kopott padra, és bámulok ki a fejemből.

- Szia - szólít meg valaki, mire a hang irányába fordulok. Matekról az új srácot pillantom meg, aki előttem áll. - Ne haragudj, hogy megszólítalak, csak felismertelek matekról és kéne egy kis segítség - vakarja meg a tarkóját, minden bizonnyal zavarban van.

- Miben? - kérdezek vissza.

- Leülhetek? - érdeklődik, mire bólintok. Helyet foglal mellettem és egyenesen a szemembe néz, kék íriszeivel. - Az a helyzet, hogy alig egy hete költöztünk ide és még egyáltalán nem metróztam, főleg nem egyedül. Nem tudod, hogy a Newbury Street-re, hogy jutok el?

- Te ott laksz? - meredek rá, mivel az egy elég gazdag környék. Kérdésem hallatán, bólint. - Egyébként két megállóval azután van, hogy leszállok.

- Akkor nem baj, ha a társaságodban maradok? - pillant rám, fél mosollyal az arcán.

- Engem aztán nem zavar - vonom meg a vállam.

- Luke vagyok - mutatkozik be. - Luke Hemmings.

- Tessa Blake - rázom meg a kezét.

- Mióta laksz Bostonban?

- 18 éve - mosolygok rá. - Vagyis majdnem 18 éve - javítom ki magam, hiszen csak három hónap múlva lesz a születésnapom.

- 17 éves vagy? - kérdezi kuncogva.

- Miért, te mennyi vagy? - nézek rá.

- 18 - feleli. - Idősebbnek néztelek.

- Furcsa, eddig csak fiatalabbnak gondoltak, nem épp ellenkezőleg.

- Akkor én vagyok neked az első, Blake - tekint rám kacéran, mire egy elfojtott mosoly kíséretében megforgatom a szemem.

IGEN, IGEN, IGEN! Új történet:)

Remélem elnyeri a tetszéseteket az első rész. Nyugodtan osszátok meg velem a véleményeteket, őszintén kíváncsi vagyok mit gondoltok róla!:)