Blake [l.h.]

18

Negyed óra sem telhetett el apa távozását követően, mikor is újra felcsendült a csengő hangja. Elcsoszogok az ajtóig, ahol nem nagy meglepetésemre Luke vár. Üdvözlésképpen átölelem - a kelleténél hosszabb ideig -, majd beinvitálom a lakásba. A szőkeség, mintha csak a saját otthonában tartózkodna, vágódik le a kanapéra és nyúl el rajta.

- Milyen volt az előadás? - érdeklődöm, miközben lehuppanok az egyik fotelba.

- Egy valamire rájöttem azalatt a pár óra alatt - kezdi, mire felvont szemöldökkel tekintek rá. - Nem akarok színész lenni - sóhajt. - Iszonyú lámpa lázam volt, dadogtam és néha el is tévesztettem a szöveget. Ráadásul a jelmezem rohadt büdös, meleg és kényelmetlen volt. Egy szóval, ez az este rosszabb volt, mint egy rém álom.

Felnevettem beszámolóját hallva, aminek hallatán, hozzám vágott egy díszpárnát. - Hülye vagy?

- Na mi van, Blake? Ez már nem is olyan vicces, mi?

- Ha nem fogod be, én megesküszöm, hogy...

- Hogy? - vágott közbe, játékos vigyorral az arcán.

- Most véged - közöltem vele halál nyugodtan, majd rávetődtem és, ahol értem ott csapkodtam a kezemben lévő párnával. A közös "harcunk" vége az lett, hogy Luke maga alá gyűrt és mindkét karomat a fejem fölé szegezte, amit egyik kezével fogott közre.

- Mit akarsz csinálni? - kérdeztem kissé félve a választól.

- Valakitől azt hallottam, hogy írtó csiklandós vagy.

- Ne! Luke, kérlek! - siránkoztam. - Bármit megteszek, amit csak szeretnél. Könyörögve kérlek kegyelmezz meg nekem.

- Hmm, nehéz döntés - vágott olyan fejet, mint aki valóban gondolkodik, de én tisztában voltam azzal, hogy csak ingerelni akar. - Na jó most először és utoljára megkegyelmezek neked, de csak azért, mert imádlak és, mert éhen halok.

Azzal leszállt rólam, és felhúzott engem is a díványról. A konyhába indult, majd sejtéseim szerint a hűtőben kezdett kutakodni.

- Basszus, ez tök üres.

- Tudom. Mostanában nem igazán volt időm bevásárolni, és valójában étvágyam sem sok volt - felelem.

- Akkor jól láttam, hogy fogytál.

- Talán - vonom meg a vállam hanyagul.

- Van egy remek ötletem arra, hogy orvosoljuk a problémát! Vedd a kabátod és gyerünk - nyomja kezembe a dzsekimet.

- De hova, Luke? Nézd, én értékelem, hogy a kedvemben akarsz járni, de semmi kedvem kimozdulni itthonról.

- Ne kelljen téged a vállamra kapnom és úgy elcipelni - sóhajtok. - Gyere már, Blake. Megígérem jó lesz - szorítja meg a kezem, miközben biztató mosolyt virít felém.

- Legyen - adom be a derekam, mire Luke öklével a levegőbe bokszol.

***

Lassan falatozok az előttem lévő óriás hamburgeren és sült krumplin. Már legalább egy órája, hogy megérkeztünk a sulimhoz közeli bisztróba. Luke udvarias volt, és kifizette mindkettőnk rendelését, amivel jól jártam, tekintettel arra, hogy egy fitying sem volt nálam.

- Anyukáddal mi újság? Van valami új hír? - veti fel a témát.

- Ma meglátogattam és az orvos, akivel beszéltem, világosan vázolta a helyzetet. Szerinte annak az esélye, hogy anya felébred a kómából egy a tízezerhez. De, ha még úgy is lesz, hogy magához tér, a gépek fogják életben tartani.

- Annyira sajnálom, Blake - túr gondterhelten a hajába. - Figyelj, bármi is lesz tudnod kell, hogy rám számíthatsz, oké?

- Köszönöm - mosolyodok el halványan. - Luke, el kell mondanom valamit.

- Ki vele.

Belül sokáig vívódok azon, hogy megosszam-e vele, az apával való megegyezésünket. Minden érv amellett szól, hogy már pedig mondjam el neki, mert tudnia kell, hiszen nagy valószínűséggel úgy is elköltözöm, de... nem megy. Ahogy itt ülök vele szembe, és szemembe bámul kék íriszeivel, egyszerűen megbénít és képtelen vagyok elmondani neki az igazságot.

- Isteni ez a hamburger - rögtönzök, mire ő édesen felnevet.

- Örülök, hogy ízlik. Stephanie mutatta ezt a helyet, amikor még együtt voltunk - na ez az a rész ami már kevésbé tetszik. Most komolyan a volt barátnőjéről beszélgetünk? - Csak ő mindig salátát evett, mert féltette az amúgy is bomba alakját. Tudod, a lányok többségénél ez így van.

- Aha - motyogom, miközben vissza rakom a tányérra a hamburgerem. Hirtelen már rosszul érzem magam a látványától is.

- Nem eszel többet?

Kérdésére felelvén, megrázom a fejem. - Nem vagyok éhes.

Luke bólint, ezzel jelezvén, hogy megértette, majd tovább csámcsog az ételén, míg én némán bámulok az ablakon kifelé.

***

- Itt maradsz éjszakára? - kérdezem, amint átlépjük a bejárat küszöbét.

- Ha nem nagy probléma.

- Remélem ezt nem gondoltad komolyan - nevetek fel. - Őszintén szeretném, hogy itt maradj.

- Rendben, akkor itt alszom a kanapén - mutat az említett bútorra.

- A szobámban is alhatsz, ha szeretnél - jelentem ki meggondolatlanul. - Vagy is a földön, én meg az ágyban, tudod - magyarázom kínosan.

- Olyan aranyosan viselkedsz, mikor zavarban vagy - karolja át nevetve vállamat, majd húz az emelet irányába.

Miután mindketten lezuhanyzunk, előszedem az ágyam alatt lévő matracom és az ágyam mallé fektetem, néhány pokróc és párna társaságában.

- Remélem kényelmes lesz.

- Ha nem, akkor majd bemászok melléd - vonja meg a vállát.

- Azt próbáld meg.

- Megpróbáljam?

- Hülye - röhögök.

Pillanatokkal később már a puha ágyamban heverészek, nyakig betakarózva. Jobb oldalamra fordulok és onnan kémlelem Luke arcát. Akárhányszor rá nézek, megállapítom, hogy mennyire helyes. Gyönyörű kék íriszei, tökéletesen passzolnak hófehér bőréhez és szőke tincseihez. Mindemelett már csak hab a tortán, ajkainak rózsaszín árnyalata.

- Miért bámulsz, Blake?

- Elbambultam - motyogom, fülig pirulva.

- Most úgy teszek, mint aki elhiszi, oké?

- Még egy szó, és kiraklak a házból - fenyegetőzőm.

- Huuuuu, de félek. Nem tennéd meg, túlságosan szeretsz.

- Valóban, a kelleténél is jobban szeretlek.

Amint elhagyják e szavak a számat, Luke arca elkomorodik és mintha szaporába venné a levegőt; gyors tempóba emelkedik és süllyed mellkasa. Nem tudom mire vélni reakcióját, így megszakítom a szemkontaktust és az oldalamra fordulok. Lekapcsolom a lámpát, majd mély álomba szenderülök.