Blake [l.h.]

4

Átfagyva toporgok a metró állomáson, cirka egy órája. Nem érzem egyik végtagomat sem, hála a farkas ordító hidegnek - ami Bostont uralja -, hiába van rajtam kesztyű, sál és bélelt kabát, csizma. Percenként pillantok a mobilom kijelzőjére, ezzel ellenőrizve az időt. Mikor megunom az eredménytelen ácsorgást, kikeresem Luke nevét a naplóban, de káromra ki van kapcsolva. Elhatározom, hogy várok még egy metrót, és ha addig sem jön Luke, haza megyek. Végül az utóbbi lép érvénybe, ugyanis még ez idő elteltével sem tűnik fel  a helyszínen az említett fiú. Megfordult a fejemben, hogy esetleg én nem vettem észre őt, de ez teljesen lehetetlennek bizonyul a magasságát tekintve. Így hát utoljára körbenézek, és csalódottan felszállok az érkező járműre, ami egyenesen haza repít.

***

A hétvégémet egy szóval tudnám jellemezni: unalmas. A szombati napot sorozatnézéssel töltöttem, míg a vasárnapot tanulással. Ráadásul tök egyedül voltam az egész házban, mert anya a nővérével wellnessezni ment, és mily' meglepő, engem esze ágába sem volt magával vinni. Cseppet sem ütött szíven a dolog, ugyanis az évek alatt már megszoktam, hogy semmibe vesz.

Hétfő reggel a vekkerem kínzó ricsajára ébredek. Semmi kedvem nincs iskolába menni, a sok tuskó és elkényeztetett liba közé. De mivel nem akarok lemaradni az anyagról, kínkeservesen kikászálódok az ágyból. Miután elvégzem a minden napos rutinom, magamra kapok egy sötét farmert, és egy kötött, bordó pulóvert. Hullámos hajam oldalra fonom, majd berakom a kontaklencséimet. Egészen hat éves korom óta szemüveges vagyok, de mivel nem szeretem, ezért kontaklencsét hordok és csak itthon viselem a szemüveget. Ezután bebújok a lábbelimbe és a kabátomba, majd elhagyom a lakást.

Az ötödik óra végeztével, a menza felé igyekszek. Mivel aránylag hamar érek az említett helyiségbe, nincs kígyózó sor. Kezembe veszem az egyik tálcát, majd rárakom az ételnek nem mondható valamit, amit a konyhások készítettek. Tekintve, hogy alig lézengnek néhányan a térségben, bőven akad üres asztal. Lehuppanok a legközelebbihez, majd felkapom a villámat és beletúrok a tésztába, aminek tetején, zöld színű szósz díszeleg. Egy sóhaj hagyja el a szám, miközben kinyitom az üdítős doboz tetejét, és kortyolok belőle néhányat. Cselekedetem közbe egy ismerős társaság kerül a látóköreimbe, amint birtokukba veszik a tőlem alig pár méterre lévő asztalt. Stephanie és a sleppje. Tekintve, hogy a focicsapatos srácok is beletartoznak ebbe a csoportba, Luke is köztük van. Egyenesen a szemembe néz, én pedig az övébe. Azon nyomban, hogy elindul felém, felállok és kiviharzok a menzáról. Sietős léptekkel haladok a folyosón, hiszen tisztában vagyok vele, hogy követ. Mikor már fellélegeznék, hogy sikeresen leráztam, egy kéz fonódik a felkaromra, és beránt a takarító szertárba. Luke az ajtó elé áll, ezzel megakadályozva azonnali távozásomat.

- Mi a fenét művelsz?! Engedj ki most azonnal! - emelem fel a hangom.

- Addig nem, amíg el nem árulod mi a bajod velem - feleli, miközben keresztezi karjait maga előtt.

- Viccelsz velem? - kérdezem hihetetlenkedve.

- Nem. Halál komolyan mondom, ugyanis fogalmam sincs miért neheztelsz rám.

- Felültettél - jelentem ki nemes egyszerűséggel. Először össze vont szemöldökkel mered rám, de aztán mintha megvilágosodna. - A hidegben vártam rád egy átkozott órát, de hiába, te nem jöttél - magam sem értem miért, de állati érzékenyen érint a téma, ugyanis könnyek szöknek a szemembe.

- Basszus, Blake - túr a hajába. - Nagyon sajnálom, teljesen kiment a fejemből, ráadásul Stephanie... - magyarázna, de idegesen közbe vágok.

- Ne - tartom fel a kezem. - Nem érdekel, hogy mit csináltál vele. Az sem baj, hogy leráztál miatta. Viszont egy SMS-t igazán küldhettél volna, akkor talán nem éreztem volna magam reménytelenül szánalmasnak. És most engedj ki légyszíves - mondom, ő pedig néhány pillanat elteltével úgy tesz, ahogy kértem nem régiben.

Megindulok az ajtó felé, és mikor Luke mellett haladok el, elmotyog egy 'sajnálom'-ot. De én figyelmen kívül hagyom őt, és távozok.

***

Szerdán a tanítás vége után, elindulok az állás interjúra, amire még a hétvégen jelentkeztem. A munka, amit elvállalni készülök, egy újonnan nyílt belvárosi szendvics büfé reklámozását foglalja magába.

Kezemben a sötétkék mappával - ami az önéletrajzomat tartalmazza -, lépek be a büfé ajtaján. A helyiségben egy férfi ül a pultnál, aki a telefonján diskurál, de érkezésemre felém kapja a tekintetét. Mintha tudná ott tartózkodásom okát, a fejével jobbra biccent, én pedig hálásan rámosolygok. Egészen addig sétálok, amíg egy fehér ajtó elé nem érek. Kettőt kopogok rajta, mire bentről meghallom a 'szabad' szót. Benyitok, így szembe találom magam egy negyvenes pasassal, aki egy íróasztal mögötti gurulós székben ül.

- Üdv, az állás interjúra jöttem - mondom.

- Rendben, kérlek foglalj helyet - bök a székre, ahova pillanatokon belül lehuppanok. - Hoztad magaddal az önéletrajzod?

Némán bólintok, majd átnyújtom a férfinek az összetűzött lapokat. Miközben azokat tanulmányozza, néhányat hümmög, de nem tudom, hogy ez rosszat vagy jót jelent. - Mint látom még nem dolgoztál ezelőtt sehol, tehát nincs sok tapasztalatod.

- Igen, ez valóban így van. Viszont nagyon hamar tanulok, szóval ez nem akadály - mosolygok rá.

- Valamiért úgy érzem, hogy hihetek neked - kacag. - Még egy kérdésem lenne hozzád, Tessa. Milyen méretet hordasz?

Furcsának tartom a kérdést, de nem adok értetlenségemnek hangot. - S.

Lefirkantja egy lapra az előbb hallott információt, majd ismét rám szegezi tekintetét. - Nos, azt hiszem végeztünk. Mikor tudsz kezdeni?

- Bármikor, de hétköznap csak három után - felelem, nagy mosollyal az arcomon.

- Akkor holnap? - bólintok, mire feláll. - Örülök, hogy megegyeztünk - nyújtja felém a kezét, amit habozás nélkül elfogadok.

- Köszönöm a lehetőséget, ígérem nem fog csalódni - hadarom boldogan.