Blake [l.h.]

7

"Ó, Romeo, mért vagy te Romeo
Tagadd meg atyádat, dobd el neved,
Vagy én nem leszek Capulet tovább.
Csak neved ellenségem, csak az
Te önmagad vagy, és nem Montague? se kéz, se láb
se kar, se arc, se más efféle része
Az embereknek. Ó, hát légy Te más név!
Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Így, hogyha nem hívnának Romeónak,
E cím híján se volna csorba híred.
Romeo, lökd porba a neved,
S ezért a névért, mely nem a valód,
Fogd életem"

- Remek volt Stephanie, bravó! - kiált fel Ms. Jones, miközben elismerően csapja össze mindkét tenyerét.

Megforgatom a szemem, majd minden figyelmemet újra a karton hold festésére fordítom. Már legalább egy órája, hogy kezdetét vette a próba, s azóta mást sem hallok a dráma tanárnő szájából, mint Stephanie soha véget nem érő ajnározását. Mielőtt bárki is azt a következtetést vonná le, hogy féltékeny vagyok az említett lányra, közlöm, hogy nem. Szó sincs ilyesmiről, mindössze utálom az igazságtalanságot. Mindenki ugyanúgy kiveszi a részét a munkából, mégsem kap senki egy árva jó szót sem, Ms. Jones-tól.

- Luke, koncentrálj, kérlek. Egyébként, az sem lenne hátrány, ha tudnád már valamennyire a szöveget - intézte szavait az ötvenes éveiben járó nő, Luke felé.

- Rendben - motyogja a szőkeség, miközben hajába túr.

- Oké, akkor utoljára az elejétől - jelenti ki Ms. Jones, mire mindenki elhelyezkedik az első jelenet előadásához.

Az utolsó próba alatt, egészvégig Luke-on legeltetem a tekintetem. Látszik rajta, hogy teljesen szétszórt. Tudom, hogy történt vele valami, amiért ennyire maga alatt van. Ezért elhatározom, hogy amint vége a próbának, azonnal rákérdezek.

Pontosan ezért, amíg a metróra várakozunk, óvatosan felvetem a témát: És amúgy minden rendben?

Felvont szemöldökkel, és kissé gorombán fordul felém: Persze, miért ne lenne?

- Nem tudom - rántom meg a vállam. - Olyan furcsa vagy.

- Fáradt vagyok - feleli, egy sóhaj kíséretében. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem mondott igazat az imént.

- Luke, nekem elmondhatod - simítom meg a karját.

- Nem fogod fel, hogy rohadtul nincs semmi bajom? - csattan rám. - Mellesleg, ha lenne sem veled osztanám meg - mér végig lenézően.

- Most meg hová mész? - kiáltom, miután elindul a kijárat felé.

- Haza - vágja rá, hátra sem nézve.

***

A hét további részében nem láttam Luke-ot az iskolában, hiába kutattam fel érte minden áldott nap az épület minden egyes szegletét. Borzasztóan aggódtam miatta, féltem, hogy valami őrültséget csinált magával. Amikor csak szabadidőm engedte próbáltam utolérni. Hívtam, üzenetet küldtem neki, de nem reagált egyikre sem. Így felhagytam azzal, hogy felvegyem vele a kapcsolatot.

Péntek este van, én pedig aktuális kedvenc regényem lapozgatom, az ágyamon heverészve. A szoba teljes területét, az éjjeli szekrényen lévő lámpa világítja be. Egyes egyedül vagyok a házban, ugyanis anya, alig húsz perce lelépett. Bár nem mondta, de fogadni mernék rá, hogy bulizni ment a barátnőivel, hogy aztán leigya magát a sárga földig, utána pedig valami idegen pasi ágyában kössön ki. De különösebben nem izgat a dolog. Elvégre, ha ő nem foglalkozik velem, én miért tegyem? Talán gyerekes felfogás, de rájöttem, hogy az ég világon semmi értelme olyan emberek érzéseivel törődni, akik nem érdemlik meg. És bármennyire is fáj ezt mondanom, anya határozottan nem érdemeli meg.

Elfoglaltságomból, az ajtó felőli csengő dallama szakít ki. Mivel tippem sincs, hogy ki lehet az ilyen későn, kissé félve lépdelek le a lépcső fokairól. Először csak résnyire nyitom az ajtót, s ahogy megbizonyosodok arról, hogy ki áll mögötte, a nem régiben érzett félelmet sokkal inkább átveszi a harag, és az értetlenség.

- Szia - kezei, dzsekije zsebébe süllyesztve védekeznek a mínusz fokok ellen, a nyaka köré tekert sál majdhogynem teljesen eltakarja az arcát. - Bemehetek?

- Felőlem - felelem, kissé mogorván, majd arrébb állok, hogy elférjen mellettem.

Lép egyet, majd megvárja, míg bezárom az ajtót. Beterelem a nappaliba, ahol megszabadul a kabátjától, amit követően letelepedik a kanapéra. Körbe pillant a helyiségben, majd megtöri a csendet:

- Szép lak...

- Jó, ezt most hagyd - szakítom félbe. - Minek köszönhetem a látogatásod?

- Beszélni akartam veled - feleli.

- Remek, mert nekem is lenne néhány kérdésem hozzád - keresztezem karjaim, mellkasom előtt.

- Sajnálom, Blake - sóhajt.

- Mégis mit, Luke? Netalántán azt, hogy gorombán beszéltél velem, vagy azt, hogy napokra eltűntél egy szó nélkül, és nem voltál képes egy átkozott SMS-t írni, hogy minden rendben veled és ne aggódjak? - érzem, hogy a düh szépen fokozatosan kezd eluralkodni rajtam.

- Tudom, hogy elcsesztem, oké? - túr, méz szőke hajába. - Nem akartalak megbántani. Rossz szokásom, hogy olyanokon vezetem le a feszültséget, akik nem érdemlik meg. Ne haragudj rám, kérlek.

- Azt hiszed, hogy megjelensz itt a házunkban, és egy bocsánat kéréssel megoldasz mindent?

- Nem tudom visszafordítani az időt, és meg nem történtté tenni a dolgokat, bárhogy is szeretném - felelte, szinte már kiabálva. - Egyébként is, te bonyolítod túl az egész helyzetet. Én vettem a fáradtságot, eljöttem hozzád, és bocsánatot kértem. A többi már rajtad áll.

- Valóban, rajtam áll. Ezért most azt kérem, hogy menj el - mutatok az ajtó irányába.

- Rendben, elmegyek. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy eszem ágában sem volt, soha megbántani téged, ahhoz túlságosan fontos vagy nekem - azzal elsétál mellettem, és távozik.

***

Hétfőn, mielőtt elindulnék a munkahelyemre, a foci pálya felé veszem az irányt. Mivel beköszöntött a tél, az eddigi fedetlen pálya fölé, tetőfélét húztak. Ritka alkalmakkor jártam az említett helyen, talán kétszer, ha nem kevesebbszer. Végig vonultam a folyosón, ami egészen a lelátóig vezetett. Megtorpantam egy helyben, és szememmel pásztázni kezdtem a sisakba bújt játékosokat. Egy kis idő elteltével, ki is szúrtam a keresett személyt, majd lehuppantam a székek egyikére, s vártam egészen a szünetig. Az edzés első fele alatt, tekintetemet egyesegyedül Luke-on tartottam.

Nem egészen tudom, hogy mi vezetett arra, hogy ma felkeresem őt. Talán a hiánya, vagy esetleg a szünet beállta a barátságunkban. Mindenesetre később teljesen beláttam, hogy Luke-nak igaza volt, a két nappal ezelőtti látogatásakor. Ő megtette az első lépést, rajtam áll a következő.

A szünet kezdetekor, lerobogok a lelátóról, és a füves pályára sétálok. Luke azonnal kiszúr, és ott hagyva a társait, felém siet. Egy lépésre megtorpanunk egymás előtt, és egyszerre vágunk bele mondandónkba.

- Kezd te - nevet fel.

- Uhm, oké. Nézd Luke, szeretnék bocsánatot kérni a múltkori viselkedésemért. Túlságosan goromba voltam hozzád, de csak a düh beszélt belőlem.

- Nem, ez rendben van. Teljesen érthető, hogy így reagáltál. Nem tudok mást mondani, minthogy sajnálom.

- Én is - sóhajtok.

- Béke? - nyútja felém kisujját, mire elnevetem magam.

- Béke - kulcsolom rá ujjamat az övére, amit követően szoros ölelésbe von.

Sajnos, az edző sípja megszakítja meghitt pillanatunkat, így elválik tőlem, ajkait homlokomhoz érinti, s egy csókot lehel rá. Én pedig levakarhatatlan vigyorral az arcomon, indulok el a munkába.

Sziasztok!♥
Nem lett valami jó rész, de igyekeztem.
Köszönöm az eddigi voteokat, kommenteket, állati sokat jelentenek nekem.
Most is várom a véleményeket, hogy mit gondoltok, mi tetszett a részben, és mi nem. Ezeket én elolvasom, és próbálok a jövőben oda figyelni rá!:)