Blake [l.h.]

11

Az előttem heverő feladatlapot kémlelem, annak reményében, hogy eszembe jut a válasz a kérdésekre. De mindhiába, jelen pillanatban úgy érzem képtelen vagyok koncentrálni, és rávenni magam a gondolkodásra. Kezemmel megdörzsölöm az arcomat, majd a tábla felett elhelyezkedő faliórára vezetem a tekintetem. Alig tíz perc van hátra az órából, a dolgozatom pedig teljesen üres, egyedül a nevem díszeleg rajta.

A hátra lévő idő nagyon gyorsan elrepül. A gondolataim a hatalmukba kerítenek, aminek köszönhetően észre sem veszem, hogy már mindenki elhagyta a termet, csak egyedül én tartózkodok a helyiségben a tanáron kívül. Szélsebesen össze kapom magam és leadom a dolgozatomat, majd kisétálok a teremből. A szekrényemhez trappolok, és elpakolom a feleslegessé vált tanszereimet.

- Tessa Blake, ha jól sejtem - hallok meg egy hangot közvetlen mellőlem, mire annak irányába fordulok. Hamarosan szembe találom magam egy tejfel szőke hajú, szemüveges lánnyal.

- Honnan tudod a nevem? - kérdezem értetlenül.

- Mindenki tudja a szerelmi háromszögnek köszönhetően - rántja meg a vállát.

- Miféle szerelmi háromszög? - vonom össze a szemöldököm.

- Tudod. Te, Luke és Stephanie.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak - csukom be a szekrényem ajtaját. - Nincs semmilyen szerelmi háromszög.

- Furcsa, pedig mindenki más szerint van - gondolkodik el.

- Nézd, biztosra állíthatom, hogy soha nem is volt és nem is lesz semmiféle szerelmi háromszög köztem, Stephanie és Luke között. És ha megbocsájtasz, most mennem kell - azzal ellépek tőle, és egészen a menzáig sétálok.

Talán kicsit goromba voltam szegény lánnyal, de nem tehetek róla, kiprovokálta. Sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért ütik bele az orrukat mások dolgába. Sokkal egyszerübb lenne, ha mindenki a saját életével foglalkozna.

Kezemben a piros, műanyag tálcával letelepedek az egyik üres asztalhoz, és csak bámulok magam elé. Egyértelműen nincs étvágyam, hiába tegnap este óta nem ettem egy falaltot sem. Azt hiszem a történtek hatalmas nyomást gyakoroltak rám. Csalódtam egy olyan emberben, akiben vakon megbíztam. Okolhatnám emiatt Luke-ot, de ez egyes egyedül az én hibám. Túlságosan közel engedtem őt magamhoz, aminek meg is lett a következménye.

Oldalra fordítom a fejem, így megpillantom az említett szőkeséget, aki szintén engem figyel. Tesz egy lépést az irányomban, de én megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy nem akarom, ha a közelembe jönne. Látszólag szavak nélkül is megértette azt, amit közölni akartam, ugyanis letelepedett a foci csapat asztalához.

A következő pillanatban valami meleg ömlik a mellkasomra, ezzel eláztatva a pólómat. Nem kell sokáig gondolkodjak, hogy rájöjjek a folyadék leves volt, és a felettem álló Stephanie öntötte rám.

- Upsz, bocsi - mondja tetetett sajnálattal. - Néha nagyon ügyetlen vagyok.

Felpattanok az asztaltól, így szemtől-szemben állunk egymással. - Ne tégy úgy, mintha véletlenül csináltad volna. Mindketten tudjuk, hogy nem így van.

- Most, hogy mondod. Van benne valami - húzza gúnyos mosolyra ajkait.

- Nem tudom, hogy mi a szánalmasabb. Az, hogy ennyire gyerekesen viselkedsz vagy az, hogy képtelen vagy el viselni, ha pár másodpercig nem körülötted forog a világ - felelem, miközben felnevetek.

Érzem, hogy számtalan szempár szegeződik ránk, és azt is tudom, hogy ő is figyeli a jelenetünket.

- Az egyetlen, aki itt szánalmas az te vagy - sziszegi, miközben ujjával megböki a mellkasomat. - És mivel egy igazi ebéd két fogásból áll, tessék kapsz egy kis tésztát is a leves mellé - ekkor magához veszi a tálcámon lévő tányért, és a tartalmát a hajamra önti.