Kiss Me Hard Before You Go - (OneDirection ff.)

12. - Epilogus

Fél éve. Fél éve, hogy belecsöppentem ebbe az őrületes játékba. Ebbe az irányított és erőszakos világába. Nem rég történt. Nem rég, hogy először lépett a börtönömnek nevezett szobába, Louis Tomlinson és először mélyesztette türkiz szemeit enyéimbe. Nem hatott meg. Nem keltette fel az érdeklődésemet, ahogy semmi más sem az utóbbi időben, aki nem volt 190 magas, nem voltak vállig érő göndör fürtjei és smaragdzöld szemei. És nem hívták Harry Stylesnnak. De történt valami. Legalábbis azt hittem. Reméltem. Vagyis inkább valaki. Kiszakított ebből a képzeletbeli érzésből. Megpróbálta, de nem hittem abban, hogy sikerül. Az én hibám volt. Visszaestem. Egyenesen a lábai elé vetettem magamat. Újra. És nem érdekeltek a szörnyűségei, amiket tett. Amikről nem tudtam.

- Megütötte.. - suttogtam, ezzel átszakítva a körénk húzódott csend lepelt. Louis csak rám nézett, de azonnal visszakapta tekintetét az útra. Szemeim az arcára csúsztak. Állcsontját bőven belepte a borosta. Nem figyeltem még fel rá, de furcsa volt. Nem láttam még így. Borostával. Szemem elé villant a kép, amikor először megláttam..

"- Nem kell óva inteni. Jól tudom mibe keveredtem. - léptem egyet hátra, a biztonságom érdekében.
- Louis Tomlinson. - villantotta meg kisfiús mosolyát én pedig akaraterő nélkül, az arcába meredve, elfogadtam a kezét..."

Tisztán emlékeztem arra, amiket mondott nekem akkor és arra, amit pár héttel később. Ha jobban belegondolok, Ő az első pillanattól kezdve konstatálta nekem, hogy rossz dolgokba keverem magam Harryvel, hogy jobb lesz ha minél hamarabb eltűnök és hogy rossz dolog érzelmileg kötődni egy ilyen emberhez. Talán nem volt erre erőm. Talán nem is akartam ott hagyni.

Gondolataimat a telefonom csörgése szakította meg. Kezembe vettem a készüléket és a képernyőt kezdtem bámulni. Egy ismeretlen szám. Talán fel kellene vennem. Talán valaki olyan keres aki fontos... Talán valami olyan miatt, ami fontos... Csak csörgött a kezembe.

- Alisha! - szólított meg, amolyan: "Itt vagy?" stílusban. - Vedd csak fel! - mondta gyengéd hangon, ami most igazán megkönnyítette a mellkasomra nehezedő súlyokat. Annyira jól esett, hogy így beszélt velem. Hogy emberszámba vett.. Ezt Harrytől sosem várhattam el. A telefont lehalkítottam, majd visszacsúsztattam a zsebembe.

Nagyjából 8 perc múlva Louis leparkolt. Nem voltunk semmilyen erdőbe, vagy bármilyen elhagyatott városrésznél. A lakótelepen álltunk meg. Nem szálltunk ki a kocsiból.

- Ugye tudod, hogy semmire sem szeretnélek rávenni? Nem fogok semmi olyat rád erőltetni amit nem szeretnél. Úgy lesz, ahogyan te szeretnéd. - fordult felém és kezével megkereste enyémeket. Érintésére felpattantak szemeim. Még mindig ugyanolyan jól esett. Még mindig ugyanolyan meleg és puha volt a bőre. Imádtam, mikor hozzám ért.

Csak aprót bólintottam. Egyik kezével elsimította a könnyektől arcomra tapadt hajszálakat. OLyan gyengéd volt velem. Olyan figyelmes. Mind ez csak látszat lenne? Nem hinném. Bár azt se hittem volna, hogy Harry...Hogy ilyenre is képes lenne.

- Mit szeretnél? - suttogta közelebb hajolva hozzám. Kölnije megcsapta orromat.

- É..Én, - dadogtam, mire újra rezegni kezdett a mobilom. Egy egyszerű mozdulattal kinyomtam. Jelent pillanatban egyáltalán nem érdekelt más. De nem adta fel. Azonnal újra hívott. Mélyen Louis tekintetébe fontam az enyémet, majd bocsánatkérő pillantással oldalra nézve, fogadtam a hívást. Kinyitottam, a számat, de valahogy egy hang sem jött ki rajta, így a vonal túloldalán lévőnek kellett megkezdeni a beszélgetést.

- Alisha? - összerezzentem. Gerincemen végigfutott a hideg.

- Ki az? - kérdezte azonnal Louis, amint meglátta a hirtelen összeugrott szemöldökömet. Újra szavakat próbáltam képezni számmal, de nem ment.

- Remélem hallasz. Gyere ide. Gyere vissza! - Harry hangja gondterheltebb volt, mint valaha hallottam. Ám, szavai továbbra is merevek és elutasítóak voltak. - Kérlek. - tette hozzá halkan. Ajkaim éreztem, ahogyan újra remegésbe kezdenek. Gyomromba nyílalt, egy eddig ismeretlen érzés. Megrémisztett. Fogalmam sem volt mit mondjak. Elemeltem a telefont a fülemtől, majd bontottam a vonalat. Csak csendben ültem és a szavakon gondolkoztam, amiket Harry mondott. És azokon, amelyeket Louis mondott előtte. "Úgy lesz, ahogyan te szeretnéd."

- Vigyél hozzá! Vigyél vissza!... - mondtam halkan. Nem csak attól féltem amit, majd Louis reagálni, hanem magamtól is. Ha kimondom beismerem. Feladom. De már nem érdekelt. Feladtam. - Vigyél vissza Harryhez! - mondtam sokkal magabiztosabban, mikor Louis kérdőn nézett rám. Állkapcsa megfeszült. Tudtam, hogy ideges. Tudtam, hogy 1000 és 1 okot mondana, hogy ne tegyem ezt, de nem mondott. Nem szólt semmit, csupán beindította a motort és visszafordult.

Harry azt kérte menjek vissza. Kérte. Pánikba esett volt és annyira...elhagyott. Semmire sem vágytam jobban annál, hogy szüksége legyen rám. Hogy azt kérje, legyek vele. Hogy maradjak vele. Hogyan is tudnám ezt visszautasítani? Azt akartam, hogy futva érjek be a szobájába és szorosan magamhoz ölelve, összetapasszam ajkainkat. Hogy végre, végre megcsókoljon, hogy beismerje, igenis több vagyok..többet jelentek neki.

Amint odaértünk, kipattantam a járműből, de mielőtt elindultam volna, visszapillantottam Louisra. Egy "köszönöm"-öt tátogtam Valójában Még mindig megdobbant a szívem, mikor rá néztem. Mikor végignéztem a szemein, az arcán, az édes orrán a kezein..és rajta. Az egész testén. Louis Tomlinson. Talán mocskos volt a keze, de nem ismertem embert, aki nála jobban bánt volna velem valaha.

Felrohantam egészen Harry szobájáig, majd berontva az ajtón, a pulzusom az egekbe szökött. Felcsillant szemeim, azonnal pánikba esve keresték a göndör fiút, akit aztán meg is találtak. Szívem, majd kiugrott a mellkasomból, mikor megláttam. Az ágyhoz rohantam. Ott feküdt. Eszméletlenül. Szemeimből azonnal folyni kezdtek a könnyek. Üvöltöttem. Üvöltöttem, hogy segítsenek, hogy hívják a mentőket, hogy hívjanak valakit. Az ágyra ültem. Fejét az ölembe vettem. Nem tudtam elcsendesedni. Csak bőgtem és patakzottak könnyeim. Ujjaimmal az arcát simítottam végig, újra és újra. És Harry ott feküdt. Mozdulatlanul. Ott feküdt az ölemben és én sírtam. Csak sírtam...
Harry...

[Huhh gyerekek... Remélem nem öltök meg. :(
Ez lett volna az első évadunk epilogusa. Inkább nem mondom, hogy remélem mindenkinek tetszett, mert gondolom nem így van, de én az a fajta vagyok, aki szereti, ha valami nem egyszerű. Ha valaminek ütős a vége!
De ígérem nektek, hogy az agyamban készül már a második évad. Szeretném minden olvasómnak megköszönni, hogy eddig követte a történetet, és a kommentelőknek is nagyon köszönöm, hogy ennyi jót kaptam tőlük és hogy ennyit motiváltak az írásban. Ha bármiféle kérdésetek van, akkor üzenetben írhattok nekem! ( akár a történet folytatàsával kapcsolatban is!)
Most épp a Szigetre tartok, de ezt mindenkép meg akartam osztani még!

Nemsokára jelentkezem!
Imádlak titeket! <3 köszönök mindent! ]