Már hosszú órák teltek el csupán sétálással és sétálással (és párszor majdnem el is üttette magát), mire végül egy padon roskadt össze. Nem tudta, hogy merre lehetett, de nem is érdekelte igazán.
Idegesen dobta el a botját, mielőtt lefeküdt a kemény, hideg fára.
Mérges volt.
Calumra, mert otthagyta egyedül, és Evara (vagy Evelynre?), mert megcsókolta. Talán nem is kellene állandóan Calumra támaszkodnia, hogy elvigye mindenhova, és nem kéne engednie, hogy aggodalmaskodjon miatta.
Aztán sírni kezdett.
Luke sosem sírt. De most az egyszer nem tudta megállítani könnyeit. Sokkal jobban utálta magát, mint bármikor máskor. Utálta, ahogyan a dolgok történtek. Utálta azokat a rohadt napszemüvegeket. Utálta a könyvtárost is, aki a semmi miatt rúgta ki.
A csendes könnyek zokogásba törtek át.
Csak zokogott és zokogott, mert egyedül volt. És nem érdekes, ki mit mond, akkor is vak marad.
És semmit sem tehetett ellene.
...........
"Vak?"
Luke rázásra ébredt fel. A ruhái nedvesek voltak, hiszen este esni kezdett az eső, a szemei pedig vörösek és puffadtak a sírástól.
Nehezen esett le neki, hogy valaki éppen megpróbálta felrázni, majd két kezet érzett meg vállain, ahogyan ülésbe segítették.
"Michael?" Kérdezte, hangja még mindig rekedt és fáradt volt a most felébredéstől. Na meg, még mindig fogalma sem volt, hogy mi történik körülötte.
Michael felnevetett. "Szarul nézel ki." Jelentette ki, mindenféle kertelés nélkül.
Luke tompán tolta fel orrán a szemüveget, nem is válaszolva a zöld hajú fiúnak.
Lehajolt, és tapogatózni kezdett a földön, míg meg nem találta a botját, amit még az este csak elhajított. Gyorsan ragadta meg és segítette magát állásba, ám azonnal el is szédült és Michaelre esett.
Michael elkapta, így nem esett el, karjait gyengéden fonta a szőke köré. Kuncogva segítette újra lábaira, és addig tartotta is, míg biztosan megállt rajtuk.
"Ne siess." Mosolygott rá.
Luke szégyellősen mosolyodott el, egyre jobban felébredve.
"Tudom, nem az én dolgom, de mi a francért alszol egy parki padon délelőtt 10 órakor?" Kérdezte Michael kíváncsian.
Luke keserűen nevetett fel. "Hosszú sztori."
"Van időm."
"Kuss. Utálom mikor az emberek ezt mondják." Vonta össze szemöldökét a szőke.
És pontosan ezen kezdett el a zöld hajú újra nevetni.
"Jó, jó." Mondta magát védelmezően.
A hideg levegő még mindig nedves volt, Luke pedig úgy érezte magát, mint valami ázott kutya.
Egy jó hosszú kínos csend telepedett rájuk, mielőtt Luke megköszörülte a torkát és megszólalt.
"Hol vagyunk?"
"A parkban ami a könyvtárral szemben van. Miért?"
"Um... Lenne időd esetleg um.. Hazavinni?" Kérdezte a szőke fiú félénken.
Michael mindössze vállat rántott. "Persze. Gyere." Csiripelte, ujjait összefonva a vak fiúéval.
