A szív dallama

II.

Tudom, talán ostobaságnak tűnik, hiszen sosem voltam amolyan rajongó típus, de teljes egészében, totálisan belém ivódott az a fél évvel ezelőtti este, mikor először hallottam Vitray Márk hangját, hiszen előtte tiltott volt számomra csupán az újságnak azon lapján is járni, ahol a műsor valamely résztvevőjéről írtak. Azóta sem javult a helyzet, és nagyon ügyesnek kellett lennem ahhoz, hogy apa ne vegye észre, ha félszemmel a Márkról szóló híreket futom át.

Ami azt illeti, apámnak – szerencsére - nem sikerült tönkre tennie a műsort, azonban a videóimat természetesen napokig tanulmányozta, így volt, hogy haza sem jött az irodából. Én mindösszesen a Feri-Jani duó sziporkázó párbeszédét mentettem meg magamnak, amelyet valahányszor rossz kedvem támad, ismét meghallgatok. Az egyetemi évnek vége, sikeres- bár apa számára még így sem megfelelő- vizsgát tettem mindenből, így az előttem álló nyári hónapok a pihenés, na meg persze az apának tett szívességek jegyében telnek majd el. De mindezek előtt vár még rám egy fényűző parti, amelyet a beteg gyermekekért ad az anyai nagybátyám, így félig-meddig házigazda lehetek. Életem első olyan eseménye, amibe apa egyáltalán nem szólhat bele, hiszen nincs hozzá joga.

- Fruzsi, kedvesem!- szólt a bácsikám, amint az első vendégek megérkeztek. – Megkérhetlek arra, hogy a hátsó bejáratnál fogadd a meglepetésvendégünket?

- Mégis miféle meglepetésvendéget?- próbáltam felállni a színpad széléről, kissé illegve-billegve magassarkúmban.

- Az „Együtt a Mosolyért" alapítvány idei arca nemsokára megérkezik. Kérlek, légy vele kedves, és szórakoztasd el, míg a színpadra nem hívom. Nagyon fontos, hogy addig inkognitóban maradhasson, nem hiába meglepetés ez a vendég- kacsintott rám Albert bácsi, mintha csak valami igazi ravaszságot eszelt volna ki.

Utoljára akkor láttam így mosolyogni, mikor kiengedték a börtönből, s elhatározta, hogy a fennmaradó pénzéből tisztára mossa a nevét, hiszen anyám csőbe húzta, így ártatlanul kellett a rácsok mögött töltenie 2 hosszú hónapot. Nos tudom, a családom egyetlen tagja sem szent, s akárki, aki meghallja a Visnyiczky vezetéknevet, futva menekül, méghozzá a lehető legrövidebb útvonalat választva.

A csodálatos franciakertben ácsorogva az ezüstös Holdkorongot tanulmányoztam, és azon tűnődtem, vajon a sok kráter közül melyik lehet a Nyugalom - tengere. Még a nagypapa mutatta meg kiskoromban, azóta akárhányszor felnézek a Holdra, ő jut eszembe, a mosollyal teli ráncos arca, s a hófehér haja, mely az égitesthez hasonló színben pompázott.

Úgy tíz óra körül járhatott az a bizonyos időmérő készülék, mikor az éj sötétjében koromfeketének látszó autó hajtott be az udvarba, kis híján porrá zúzva Albert bácsikám kedvenc kerti törpéjét.

- Jézusom, nem tudna egy kicsit jobban odafigyelni?- integettem bosszúsan a cseppet sem körültekintő sofőr irányába, ám ő teljesen hűvösen nézett vissza rám a visszapillantó tükrének biztonságából.

Ennek a férfinak aztán nem lehet kenyere a gyorsaság, hiszen minden bizonnyal a „Lassan járt, tovább érsz" elvet vallja. A lajhár is fürgébben szedi a lábait, mint a talpig feketébe öltözött ember. Mintha csak a Mátrixot nézném, méghozzá az eredetinél is húszszoros lassításban... Azt hiszem, ez a kijelentésem teljesen helyénvaló, hiszen mindig, még a legkínosabb helyzetekben is reális szemlélője vagyok az eseményeknek.

- Megtenné, hogy arrébb áll?- bökte oda illetlenül, a mozgásához képest igen meglepő hadarással.

- Hogyne, szíves-örömest. Elvégre is, nem én vagyok a házigazda, hanem maga, Mr. Csigavér...- böktem oda a nyelvem hegyén már megérett gondolatokat, persze csak amolyan dünnyögés formájában, hiszen ki szeretné, ha a partiján még a vendégeket szállító sofőr is belékötne.

- Parancsoljon uram, megérkeztünk!- nyitott ajtót a számomra még ismeretlen jövevénynek a modortalan fickó, aki hirtelen a teljes szemtelenségről a nyájasságra váltott át a képzeletbeli mércén.

Bevallom, kissé meglepett a dolog, hiszen általában a hölgyekkel szokás illedelmesen viselkedni, persze az is igaz, hogy ez csak az igazi úriemberektől várható el, nem egy amolyan- hogy történelmi jártasságomat is megcsillogtassam némileg- urizáló dzsentritől, mint ez a sofőr.

- Köszönöm szépen, Ferenc!- kúszott ki az autó hátsó üléséről amolyan „előbb a cipőm márkáját lássák meg, csak utána engem" stílusban a férfi, akinek ha hamarabb felismerem a hangját, minden bizonnyal elhagyom iménti, keserű szájízes megjegyzésemet, hiszen még csak a legkisebb mértékben sem magamutogató.

A szívem egyel magasabb fokozaton kalapált, mondhatni valósággal kiszakadt eredeti helyéről, s akkor minden bizonnyal az illető tenyerében kötött volna ki, azt suttogva, nesze, ez már rég téged illet. De mégis mi ütött belém, jesszusom! Nem vagyok az az őrült rajongó típus, most mégis úgy viselkedem, mint akinek elment az esze.

- Helló, örvendek a találkozásnak! Autogrammért surrantál ki?- mosolygott kedvesen.

- Ami azt illeti, én lennék az egyszemélyes fogadóbizottság- billegtem egyik lábamról a másikra eléggé idiótán.

- Ebben az esetben ne haragudj. Olyan fiatalnak tűnsz, nem gondoltam volna, hogy te vagy az est egyik főembere. Vitray Márk!- nyújtott kezet a megtestesült hang.

- A bácsikám az alapítvány elnöke, ő kért meg rá, hogy fogadjalak téged- magyaráztam olyan vérmérsékleten, hogy bemutatkozni is majdnem elfelejtettem. – Egyébként Visnyiczky Fruzsina vagyok!- ragadtam meg nekem nyújtott jobbját, s a kelleténél talán kicsit jobban szorítottam meg azt.

Smaragdszínű szempárja még a nyári éj sejtelmesség- belengte félhomályában is zöldlámpásként világított. Ha azt állítom, még ehhez foghatót sem láttam, nem hazudok, sőt! A szem a lélek tükre- tartja a mondás. Nos, milyen igaz. Ebben a tekintetben benne van a zöldellő rét, a sűrű erdő, a végtelen Alföld rónái. Egyszóval a feltétlen szabadság, hiszen szempárjába feledkezve, úgy szárnyalhat az ember, akár egy kalitkából kiszabadult sasmadár.

- Tehát élőben is ilyen igéző a tekinteted- csúszott ki az agyamon végighasító gondolat, melybe már azelőtt belepirultam, hogy egészében kimondtam volna.

- Na ne, már te is kezded!- vigyorgott úgy, mint aki már teljesen hozzászokott az effajta kijelentésekhez.

- Sajnálom, csak kicsúszott a számon.

- Ugyan, igazán nem azért mondtam, hogy kellemetlen helyzetbe hozzalak, Fruzsina.

Most vajon csak hallucinálok, vagy valóban kimondta a nevemet?! Méghozzá olyan kedvesen és lágyan, ahogy ember csak képes lehet erre.