A szív dallama

III.

Valami nagyon elhúzódhatott, hiszen legalább másfél órája már, hogy Márk és én a könyvtárszoba rejtekében arra vártunk, hogy a nagybátyám végre a színpadra szólítsa a srácot. Na, nem, mintha gondot okozott volna kettesben cseverészni vele, mindösszesen neki tűnhettem már igazán unalmasnak. Hetet-havat összehordtam neki, kezdve a születésem napján tomboló hóvihartól, a balerinasérülésemet át egészen a múlt heti vizsgám témájáig minden elképzelhető történetet.

- És mondd csak, mégis hogy tudott rávenni Albert bácsi arra, hogy te legyél az alapítvány arca?- szögeztem neki acélos tekintetemet, a lehető legnőiesebb pózban helyet foglalva a bőrkanapén.

- Nem volt semmi különösebb indoka arra, hogy miért kellene elvállalnom ezt a feladatot. Egyszerűen csak szívügyemnek érzem azt, hogy segítsek mindenkin, akin csak tudok, ahogyan lehetőségem nyílik rá. Igazából megtiszteltetésnek tartom azt, hogy megfelelő személynek tart, aki méltó arca lehet az alapítványnak, illetve a kampánynak.

Nem bírtam tovább, az eddig elfojtott nevetés most felszínre tört, akár egy kialvó vulkán mélyéről az utolsó kődarab.

- Mégis min nevetsz, ha szabad kérdeznem?

- Csak úgy érzem magam, mintha egy interjún lennék. Legalábbis felteszek egy kérdést, amire kapok egy teljesen objektív választ- kacagtam tovább, még önfeledtebben.

- Bocsáss meg, azt hiszem ez, hogy is mondjam, „szakmai ártalom". Anyukám gyakran mondja nekem ugyanezt. A magánéletben lehetnék kicsit nyitottabb - feszült egy mosoly ajkaira, rám villantva tejfehér fogsorát.

- Gyakorlatilag most nem magánéleti személyként vagy itt, hanem fellépésre várakozol. Tehát teljesen helyénvaló a tárgyilagosságod.

- Ugyan kérlek, úgy beszélsz rólam, mint egy sztárról.

- Talán, mert az vagy?- reagáltam kijelentésére egy kedves mosollyal és egy fejrázással. –Te vagy Vitray Márk, Magyarország hangja.

Talán ez a szerénység, ami igazán megfogott benne, természetesen csak lágy baritonja után. Manapság ritka az olyan ember, aki ennyire alázatos és közvetlen lenne veled. Még a magánemberek között is kevés ilyen akad, nemhogy a sztárok világában!

Néhány perc néma mosolygás után ismét én törtem meg a csendet, ezúttal talán nyomósabb indokkal, mint az ezelőtti hat alkalommal:

- Hozhatok esetleg valamit inni? Kávé, tea, forró csoki, jégkása? Esetleg puncs?

- Egy pohár vizet kérnék, ha lehet.

- Hogyne! Azonnal hozom. Addig is, maradj ott, ahol vagy, nehogy megrohamozzanak a rajongók. Sok van itt belőlük, nekem elhiheted.

Némi zűrzavar adódott a konyhában, így a vártnál jóval később értem vissza a szobába, mely Márk rejtekhelyéül szolgált, és ahogyan számítottam is rá, hűlt helyét sem találtam. Biztosan Albert bácsi szólította őt, és az edények csörömpölése miatt nem hallottam ezt én. Ahogyan kiléptem a hatalmas antik ajtón, a korlátot támasztékul használva körbetekintettem az alattam lévő teremben hömpölygő tömegen, és megnyugodva tapasztaltam, hogy a fiú a bácsikám mellett ácsorog arra várakozva, hogy őrá kerüljön a sor.

- Kedves jelenlévő barátaim, ismerőseim! Különleges nap a mai, hiszen az este folyamán végre lehull a lepel, és végre kiderül, ki az idei reklámarca az „Együtt a Mosolyért" alapítványnak. Kérem, fogadjátok nagy szeretettel Vitray Márkot!