A Boldogító Gyilkosság

3.rész

Ásó, kapa, nagyharang

- Nyugodj meg édesem! Csak én vagyok, Heinrich.

- Oh, de örülök! – lihegte Janet. – Istenem, de megrémisztettél! Többet ilyet ne csinálj!

- Tessék, forró kávé. – ült az ágy mellé Heinrich. – Már megint azok a rémálmok?

- Ez már nem kérdés, tudod. – vonta meg vállát Janet.

- Egyszer el fognak múlni ezek az álmok, érzem. És biztos lehetsz abban, hogy én mindig itt leszek és segíteni fogok neked.

- Köszönöm. – mosolygott Janet, s belekortyolt a kávéba.

Az ifjú pár egymás szemébe nézett és mosolyogtak egymásra. Heinrich lágyan simogatta Janet arcát. De aztán hangos dübögéseket hallottak a lépcsők felől, s hirtelen Barbara rúgta be a szoba ajtaját egy esernyővel a markában.
Miután sietségében majdnem hasra esett a szobában lévő szőnyegben, támadó alakzatot próbált felvenni, s elkezdett visítozni, rikácsolni, forogni a kis szobában:

- Uram isten Heinrich! Heinrich, drága kisfiam! Hol vagy? Mi történt? Mit csináltak veled? Ne bántsák a fiamat! Adjátok ide őt, ne keljen kétszer mondanom, esernyő van a kezemben! – úgy kalimpált az esernyővel Barbara, hogy majdnem Heinrich fejét csapta le, de aztán csak egy porcelán csattant el. – Heinrich! Mondj valamit! Élsz még?

- Anya! Nem történt semmi! Janet megint rosszat álmodott és megijedt, mikor köszöntem neki! Ennyi az egész.

- Szóval jól vagy? – meredt fiára Barbara. – Visítást hallottam és gondoltam betörtek és megtámadtak.

- Jól vagyok. Tedd már le azt az esernyőt! Nem törtek be, sőt a mai reggel folyamán senki se jött be a házba!

- Én is jól vagyok, Mrs. Schröder! – jegyezte meg gúnyosan Janet.

- Ah, szóval nincs gond. – mondta lassan Barbara, majd Janetre mutatott mérges szemmel. – Elég baj, hogy jól vagy Janet!

- Anya! Hogy mondhatsz ilyet? – háborodott fel Heinrich.

- Kisfiam, azt hittem, hogy most ölnek meg téged! Amint meghallottam a sikolyt, kipattantam az ágyból, gyorsan felöltöztem, felkaptam az esernyőmet és életemet kockáztatva rohantam a megmentésedre. Erre te itt kijelented nekem, hogy nem történt semmi, csak a drága Janet, az egyetlen Janeted pszichés rohamot kapott!

- Nem kaptam és nem is fogok pszichés rohamot kapni, asszonyom! Megnyugodhat! – förmedt anyósára Janet.

- Na, arra én kíváncsi leszek! – nevetett Barbara. – Egyet mondok neked kislányom. Ha ezt folytatod, és ugyan ilyen értelmi fogyatékos maradsz, nem fogsz te itt sokáig maradni!

- Majd azt én tudom, hogy ki marad és ki nem, anya! – mordult fel Heinrich. – És, ha lehet, ne szólítsd a menyasszonyomat értelmi fogyatékosnak!

- Hát rendben. Jó. Ha már így kirángattatok az ágyamból, akkor indulok is a kávézóba. Barátnőim még biztos nincsenek ott, hiszen tudják, mikor megyek. De nem akarok zavarni. Egyébként sincs most kedvem ebben a házban maradni. Kell egy kis friss levegő. – távozott a szobából vigyorral az arcán Barbara.

Kis idő után a bejárati ajtó csukódott be Barbara mögött. Janet is ki kelt ágyából, s a szoba nagy kertre néző teraszának székébe ült. Megszeppent, fehér arca egyből feltűnt Heinrichnek. Janet mellé leguggolt, majd kis idő után megszólalt:

- Ne törődj vele, tudod, hogy milyen.

- Vettem észre. De akkor sem vagyok fogyatékos, pszichopata vagy bármi ilyesmi.

- Persze, hogy nem vagy az! Csak anya nagyon megijedt, hogy történt valami...

- VELED. – fejezte be a mondatot Janet, Heinrich zavartan nézett rá. – Úgy látom, hogy ezt nem vetted észre.

- De hát nem tudta...

- Hagyjuk inkább. – rázta fejét Janet. – Nyugodtan várj meg lent az ebédlőben. Én addig felöltözök.

Janet kedvenc kékes blézerében és fekete nadrágjában ült a reggeliző asztalhoz. A szokásos 8 órai reggeli most nem esett olyan jól Janetnek, mint máskor. Inkább csak turkált a frissen tálalt rántottában, s azon gondolkozott, hogy tudott ennyi gonoszság egy ilyen özvegy asszonyba férkőzni. Evett pár falatot, majd felállt az asztaltól, majd ahogy minden reggeli után cselekedni szokott, a nagy kertben sétálgatott.
A Schröder kúria évtizedek óta hatalmas kertjeikről voltak hírhedtek. Virágokon kívül egzotikus fák, virágzó bokrok, szökőkutak és egyéb fényűző díszek ékesítették hatalmas házaikat. Janet ebben az „Édenben" mindig lelki békére lelt, egyedül itt tudta elfelejteni anyósa jelenlétét. Ő pedig nem tudott utána menni, mert az ott lévő orchideára allergiás.

Lassan sétálgatott a kertben, gyönyörködve a különböző színű virágokban. Néhányat megszagolt, majd szabályosan tette lábait az egyik járólapra, majd a másikra. Kis idő multán újra mosoly derült arcára, s a kert végében lévő császárfa előtt találta magát, amit egy kis kerti tó közepén állt.

A tó előtt lévő kis padra ült le, és egy ideig a tó kék vizét figyelte. Tükörképét látta meg benne, s látta magát, hogy mosolyog. Ezután nyakában lévő nyakláncára nézett rá. Hirtelen könnyek csordultak ki szeméből, de továbbra is mosolygott. A kopasz fára nézett, s édesanyja jutott róla eszébe. Kavicsokat vett fel a földről, s azt dobálta a vízbe...