A Boldogító Gyilkosság

9.rész

A Diamond Street Királynője

Mary Malone háza a város túlsó szélén található. Nem is csoda, hogy Steven és Harold ezt az utcát nehezebben találták meg. Steven számára a város neve ismerős volt, viszont még soha nem járt itt. Kis városnak nevezik, mégis olyan nagy. Kellemes, csendes, és még ráadásul szép is! Steven már harmadjára állt meg egy járókelőt megkérdezni, hogy hol is található Malone kisasszony szent „rejtekhelye":

- Jó napot! Bocsásson meg a zavarásért, de barátommal nagyon eltévedtünk ebben a nagy városban. A Diamond Street 10-es házszámot keressük.

- Magának is jó napot! Hát, ha ön Ms. Malone házát keresi, akkor nem egészen jó irányba megy! Kérem, szépen forduljon meg a járművel, majd menjen ki ebből az utcából, forduljon jobbra, majd menjen egyenesen. Azután megint jobbra, majd balra, utána élesen balra. Amint meglátnak egy madár szobrot (amit természetesen Mis Malone készíttetett) ott lesz a kis sétáló tér. A téren majd táblákra lesz kiírva, melyik utca merre van. Azonban gépjárművel nem lehet behajtani a sétáló utcára, viszont van egy biztonságos parkoló a közelben.

- Értem, köszönjük szépen! Szép napot!

- Úgy legyen, viszlát!

A „kis" sétáló tér egész kellemesnek bizonyult Harold szemében. Csendes, nyugodt hely, ahol a macskakövek tökéletesen illettek a házak kinézetéhez. Egy étterem, egy kisbolt és egy órakereskedés állt egymás mellett. A tér közepén gyönyörű virágos kert és egy bokor volt telepítve, amit Steven nagyon nézett.
Mis Malone lilás árnyalatú háza nem volt olyan messze a tértől. Harold kb. 200 méterre tippelte. Azt is megfigyelte, hogy a ház ablakának egyik függönye hirtelen megmozdult. Olyan volt, mintha valaki lett volna az ablakban. Ez a ház teljesen elütött a többitől. Szép volt, nagy, de mégis öregnek látszott. Nagy, fényűző kertjével behódolásra késztette az utcában lévő házakat.

Steven kört írt le ujjával, majd határozottan megnyomta a kapucsengőt. A kapu zárva volt, de Harold akkor is rángatta a kilincset. Miután Steven másodjára nyomta meg a gombot, egy tiszta, éles hang szűrődött ki a házból a nyitva hagyott kis ablaknak köszönhetően:

- Majd én nyitom!

- Tessék?

- Azt mondtam, majd én nyitom!

- Mit nyomsz majd, drágám?

- Az istenit, Brenda! Azt mondtam, hogy nyitom azt az átkozott kaput!

- Mert csöngettek?

- Mindegy!

Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. Egy alacsony, széles, feketébe öltözött nő állt meg kecsesen az ajtóban. Öltözékéről nem lehetett eldönteni, hogy az most kis estélyi, vagy pedig egy egyszerűbb ünnepi ruha. Fekete kalapján a szalagot csak úgy lebegtette a szél.
A fiatalos kinézetű nő lassú, előkelő léptekkel elindult a terasz lépcsőin lefele. Egyik kezével a lépcső korlátját, másik kezével nagy szoknyáját fogta. Kényes mozgását azzal egészítette ki, hogy testét visszafogottan ide-oda mozgatta. Magas sarkúja egyenletesen kopogott a kövön. Mikor Stevenhez és Haroldhoz ért, a kapun keresztül lágy mozdulattal kinyújtotta kezét, majd selymes hangon, mosolyogva bemutatkozott:

- II. Mary Malone. A Malone család leszármazottja és egész vagyonának hivatalos örököse.

- Te jóságos úristen! Az a bizonyos Mary Malone? – kiáltott fel Harold.

- Úgy bizony! – bólogatott Ms. Malone, méretes tokája ugyan úgy mozgott.

- Malone kisasszony, nagy megtiszteltetés magával találkozni! – csókolta meg Steven Ms. Malone kezét. Harold ugyan így cselekedett.

- Örülök, hogy végre vannak igazi gentlemanek is ebben a városban! – legyezte magát Ms. Malone egy legyezővel. – Sajnos, akárhányszor kinyújtom a kezem, az emberek azt se tudják, mit kell ilyenkor csinálni. De nagyon örvendek, hogy még vannak olyan emberek, akik ismerik az etikettet. Nos, szabad megérdeklődni a nevüket, uraim?

- Nos, madame, ő itt barátom, Harold Harlow, én meg Steven Rogers vagyok. Janet Gray gyilkosságának körülményeit vizsgál...

Mary Malone tágra nyitotta szemeit, arca kipirosodott, megdöbbent. Amilyen gyorsan csak tudta, kivette kis táskájából a kapukulcsot, kinyitotta a kaput, s a két nyomozó csuklóját ragadta meg. Berántotta őket mögéje, visszazárta a kaput, majd ugyanazzal a csuklófogással berángatta őket a házba.

Bezárta az ajtót, majd a fölötte lévő kis zárra is bezárta, sőt még a reteszt is elhúzta. Nagy erővel tolni kezdte a két „vendéget". Egy társalgó szobába értek be, aminek a fala pont ugyan olya színű volt, mint a ház külseje. Kellemes, antik bútorokkal berendezett szoba volt. Malone kisasszony rámutatott két elegáns fotelre, s ezt mondta határozottan:

- Oda!

Steven és Harold engedelmeskedett a parancsnak, majd Mary Malone cselekedeteit figyelték. Sorra húzta el az ablakon lévő sötétítő függönyöket, s olyan sötétséget kreált, hogy gyertyákat gyújtott. A dohányzóasztalra helyezte őket, ami Steven és Harold előtt volt. Ezután a konyhába vezető ajtóban állt meg, s rikácsoló hangon üvöltözni kezdett:

- Bernadett! Amíg vendégeink vannak, addig ne menj ki a házból! Az ujjadat se tedd ki! Megértetted? – parancsolt Miss Malone.

- Juj, de izgalmas! Vendégek? Akkor hozok bort és kekszet. – visított Bernadett.

- Várj, megkérdezem tőlük mit isznak. – gyorsan Steven felé fordult, majd lágyan, mosolyogva feltette a kérdést.

- Nekem egy pohár víz elég lesz, Madame. – felelte Steven.

- Nekem is bőven megfelel a víz, Madame. – felelte szemét forgatva Harold.

- Hozz még egy kancsó vizet is, kérlek! – rikácsolta újra idegesen Miss Malone. – De azért hozz ki egy kis szörpöt is.

- Mary, drágám, attól még, hogy a nyomós dolgodat nem hallottam, az nem azt jelenti, hogy megsüketültem. – jelent meg Malone kisasszony előtt Bernadett csípőre tett kézzel, Harold nagy levegőt vett.

- Bocsáss meg! – tette mellkasára kezét Miss Malone. – De azért siess, légy oly szíves!

- Máris hozom az italokat és az édes kekszet. – felelte boldogan Bernadett.

Steven és Harold mosolyogva nézte Malone kisasszony intézkedéseit. Steven majdnem elröhögte magát. Viszont Miss Malone elég idegesnek tűnt. Túlzottan idegesnek.
Bernadett ígérete szerint hozta is az italokat és a rágcsálni valót. Mary poharát szinte csurig töltötte borral, a nyomozók pohara pedig alig lett félig tele vízzel. Bernadett sokkal fiatalabb volt, mint Mary Malone. Fekete haja, kedves mosolya szinte elvarázsolta Haroldot. Hosszú szempilláival pislogott egyet-kettőt, majd távozott a szobából.
Mary ezek után kihúzta magát, s úri hölgy módjára megköszörülte a torkát, megigazította kalapját, kezét a lábára helyezte, majd ismét lágy hangon megszólalt:

- Nos, uraim, örülök, hogy befáradtak szerény otthonomba. Szóval, Janet Gray. Miben segíthetek? – bólogatott Mary Malone, száját ide-oda rángatva, ajkait harapdálta, majd nagy levegőt vett, s rácsapott a dohányzóasztalra, suttogóra véve a hangot. – Már nagyon vártam önöket! Mindent mondjanak el, amit tudnak!