1. fejezet - A Kezdet

229 7 0
                                    

Évek óta háború dúl. Most is kifelé nézek az ablakból. A távolban füst felhő és a fegyverek hangja töri meg a csendet. Ha a H. É. K. átveszi a hatalmat. Nekünk végünk van. Nem fogok kényszerből házasodni. Az régen volt szokás már nem annyit írunk. Más idők járnak. Nem lehetünk gépek, hogy utódokat gyártsunk. Vannak érzéseink. És ezt nem vehetik el. Félek. Nagyon félek. Félek hogy átveszik a hatalmat. Még csak most kezdtem az életet. Másodikos gimnazistaként most kezdtem el csak élvezni az életet. Pár hónapja volt az első csókom és az első kapcsolatom. Átéltem az első igazi nagy csalódáson is. De ez még csak az igazi élet eleje. Pár év múlva talán megtalálnám az igazit. Elmennék egyetemre, elvégezném. Férjhez mennék. Gyereket szülnék. Szeretetből. Szín tiszta szeretetből. Annyira vágyom rá. Csak ennyit szeretnék. Egy boldog életet. Eddig háború dúlt mindenhol. Ez nem élet. Ez szenvedés. Háborúzunk a semmiért. Miközben boldogan élhetnénk. Kinek jó ez?! Esetleg annak a hataloméhes Edwardnak. Annak az idiótának akinek eszébe jutott ilyen eszement ötlet. A szomorú pedig az hogy sokan vele értenek egyet. Ilyenkor jövök rá hogy mennyi eszetlen ember él ezen a bolygón. Egyik pillanatról a másikra a csönd lett. Nem hallottam sem lövést sem segély kilátást. Nem tetszik. Valami baj van. Valaki megnyerte a háborút. Titkon remélem hogy a jók. De erre kevés esélyt láttam.

Egyszer csak kopogást hallottam.
-Gyere! - kiáltottam
- mindenkinek ki kell mennie a térre. - mondta anyu akadozó, sírós hangon
-miért?
-átvették a hatalmat.

Teljesen lefagytam. Pánik roham jött rám. Egyszerre sírtam és ordítottam, bejött a nővérem is és együtt sirtunk. Elszakítanak minket. El. Nem leszünk már együtt. Akik annyit jelentettek nekem, azok távol lesznek tőlem. Alig fogok tudni velük beszélni. Csak ha meg engedik.

-készülődjetek. Tudom hogy nehéz lesz. Nem kell semmit vinnetek. Vagyis. Nem vehettek semmit... - anyu újra a sírás határán állt. Csak mi vagyunk neki. Mi lesz vele. Megszakad a szívem.
-egy képet sem?!
-nem
- ez nem igazságos, ez szemétség!
-tudom. De sajnos nem tehetünk semmit - próbált erős maradni. De láttuk rajta hogy teljesen össze tört. Ahogy mi is.

Abbahagytuk a sírást,es kimentünk az utcára. Beálltunk a sorba. Szorosan fogtuk egymás kezét. A gyerekeket sorra tették be egy autóba. Mindenki engedelmeskedett. Senki nem kapállódzott vagy kiáltozott esetleg sírt volna. Mindenki csendben tette a dolgát mint a gépek. Undorító látvány volt. A katona hozzánk ért. Azt mondta beszállás. Nem mozdultam meg a nővérem se. Anyukám jobban megszoritotta a kezem. De ő sem csinált semmit. A katona elkiáltotta magát : Azt mondtam beszállás!
Megremegtem a hangja erosségétől. De akkor sem mozdultunk. Én is megszorítottam anyukám kezét. Egy könny csurgott le az arcomon. A katona oda hívott két másikat és erőszakkal rángattak el anyukámtól. Sikítottam, kiabáltam, kapállództam mindent csináltam hogy megnehezítsem a munkáját, még egyszer sikerült is odavágnom egyet az arcára. Bőgtem és üvöltöztem. A nővérem is. Külön kocsiba vittek minket.
- Léna!!!!! Anyu!!!! Segítség!!! Szeretlek!!! Anyuuu!!! Segíts!!!! - sikitottam. De anyukámat is lefogták. Ő is kiabált és sírt egyszerre,ahogy a nővérem is. Végül betuszkoltak az autóba. Már nem sírtam. Itt már nem sirhatok. Erősnek kell lennem miattuk. De nem fogok engedelmeskedni nekik. Tönkreteszem ezt az egészet. Lázadni fogok. És vége lesz ennek a rémálomnak.

Remélem ez a történetem is tetszeni fog! :)
~Rami

Korlátok Között Donde viven las historias. Descúbrelo ahora