Korlátok Között

2. fejezet - 2500. H. É. K. Létesítmény

Becsapódott az autó ajtaja és már mentünk is. Felvettem az álarcom. Nem mutattam mennyire fáj. Nem szabad mutatni. Az emberek túl veszélyesek. Egy pillanat alatt tönkretehetnek mindent. Az ember egy hazug, aljas, ördögi teremtmény. És igen én is az vagyok. Egy ember. De egy olyan ember aki nem akar rossz lenni. Aki nem akar rosszat csak jót. És most a dolgom az hogy véget vessek ennek.. Ennek az egésznek.
Ekkor néztem csak körbe. Egy csomó barátom ült mellettem. De mind annyi idős volt mint én. 16. Nem több. Mindenki velem egykorú volt. Már most rendezik az embereket. Volt aki sírt. Mint például Krisztina. Senkihez sem szólt csak sírt. A legszivesebben vele együtt sírtam volna, de most nem lehet. Nem tehetem. Megvigasztaltam volna, de akkor én is legyengülök. Ezt is kizártam a lehetőségeim közül. Nem tudtam mást tenni, mint ülni és úgy tenni mintha nem is látnák, hallanák senkit és semmit. Egy másik ismerősöm imádkozott. Semmi mással nem foglalkozott csak mondta az imákat. Sorról sorra mindet amit ismer. Nem is vallásos. Érdekes hogy veszhelyzetben már mindenki hisz Istenben. Én római katolikus vallású vagyok. Megfogtam a keresztnyakláncom, ami mindig a nyakamban van, majd becsuktam a szemem, azt kértem hogy anyukámmal és a nővéremmel legyen minden rendben. És még annyit hogy legyen elég erőm leállítani ezt az egészet.
Körül belül 1 órája lehettünk úton. Az állandó ülésben és a sötétségben teljesen elálmosodtunk. A legtöbben elaludtak. Csak 2-en voltunk fent a 10 közül. A másik egy fiú volt. De nem ismertem fel. Nem tudtam hogy ki ő. Nem igazán foglalkoztam vele. Próbáltam elterelni a gondolataimat. Azon tanakodtam hogy leszek e még valaha szerelmes.  Így hogy ahhoz kell majd hozzá mennem akit nekem szánnak. Beleborzongtam. Mi van ha nem is kedvelem majd?  Egy olyan emberrel kell majd összeházasodnom akit rühellek?  Könnyek gyűltek a szemembe. Nem hiszem el hogy ilyen élet vár rám. Nem lehet. Valaminek kell történnie. Az élet nem lehet ennyire rossz.
Hirtelen zajra lettem figyelmes. Balra fordítottam a fejem.  A fiú akit nem ismertem fel rángatózni kezdett. A mellette ülők pánikba estek. Nem tudták hogy mi történik. A fiú teste teljesen megfeszult. Epilepszia. Felismertem. Volt már ilyen betegség a családomban. Azonnal odamentem. Leszoritottam a fejét hogy ne vágja be, annyira hogy megsérüljön vagy agyrázkódást kapjon. Közben nyugtatgattam a többieket is. Mondtam hogy mindjárt vége. Ne féljetek. Mondtam hogy csak rohama van. Kicsit megnyugottak. De a vezetők is észrevették hogy valami nincs rendjén. Éreztem ahogy megállt az kocsi. A roham még tartott,amikor kinyitották az ajtót. Csak álltak az ajtóban. Én hangom törte meg a csendet :
- mindjárt vége. Csak rohama volt. Gondolom epilepsziás.
Amint kimondtam a rángás abba maradt. A fiú felkelt de sírt. Könnyek voltak a szemében. Rám nézett majd akadozó rekedtes épp csak hallható hangon ezt mondta : köszönöm
Belenéztem a szemébe. Fáradtság, levertség, önútálat és megbánás tükröződött vissza. De láttam a végtelen hálát is. Össze zavart ez a sok érzelem. Bólintottam egyet, amivel azt üzentem, nincs mit.
Az egyik katona mély, dübörgő hangja szinte megijesztett.
-minden rendben lesz mostmár? - kérdezte szigorúan de egy kis aggódás is hallatszott a hangjában. Nem sok. Éppen hogy.
-igen. - válaszolt tömören a fiú akinek még mindig nem tudtam a nevét.

A katona bólintott majd újra bezárta át ajtót. Mindenki vissza ült a helyére. A csend mint köd szállt le újra ránk, akár egy hideg reggelen. Viszont ő. Mármint a srác sokat nézett rám. És ez kiakasztott. Egy ideig úgy tettem mintha észre se vettem volna. De amikor eltelt már 20 perc és pár másodperces szünetekkel végig engem bámult, már túl ment a határon. Így hát oldalra fordítottam a fejem. Beleneztem a szemébe és csak ennyit mondtam :
- mi van?
Nem szólt vissza. Csak nézett. Egyszercsak felkelt és oda ült mellém. Még mindig rá néztem, viszont a dühből amit eddig éreztem zavarodottság lett.
Még mindig őt néztem. Ő viszont csak lefelé bámult.
Feladtam a válasz keresést és végül elnéztem. Újra elkezdtem a semmibe bámulást,amikor is szótlan haverom meg nem ajándékozott a szavaival.
- honnan tudtad hogy epilepszia? -  még mindig nem nézett rám, de tudtam hogy szavait nekem szánta.
-volt már dolgom hasonlóval.
-értem.
A kommunikáció ezután újra megszűnt. Csak ültünk egymás mellett. Ő a padlót bámulta. Én meg csak előre néztem. Előre a nagy semmibe. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Vajon miért ült ide mellém?  Miért nem szól semmit?  Miért tette fel ezt a kérdést?
Annyi megválaszolatlan kérdés van..

Az autó hirtelen megált. A katonák kinyitottak az ajtót.
-kiszállás! -  hangzott el az a bűvös szó amit már órák óta várunk. A nap túl erősen sütött. Egy pillanatra nem láttam semmit. A szememnek hozzá kellett szoknia a napfényhez a sötétség után. Pár pillantás után sikerült. Elállt a lélegzetem. Egy hatalmas 4 emeletes épület állt előttem. A bejárat felett pedig  ez állt : 2500. H. É. K.  Létesítmény.
Egy ismeretlen hang húzott vissza a döbbenetből. 
- üdvözöllek titeket a Hivatalos Élet Kormány 2500. iskolai letesítményébe!

Elnézést a hibákért! Remélem tetszik!
~Rami