This is everything I didn't say

1.

- Becca, ha nem válaszolsz, le kell tennem a telefont! - kiáltott oda nekem Missy, az egyik alkalmazott. 
- Miss Pierce, hatszázezerért nem vállaljuk - kulcsolta össze az ujjait az asztal tetején az őszes fazon. 
- Becca, most szóltak, hogy a sörszállító kihátrált - kukkantott be az üvegfalú irodámba Tommy.
- Becca, hármas vonal, Beyoncé menedzsere - tolta arrébb az ajtóból Tommy-t Agatha. 
- Ó, basszus - temettem a tenyerembe az arcomat. Néhány másodpercem volt összeszedni magam, és általában jó is vagyok benne, de olyan szörnyen aludtam az éjjel, hogy majd' leragadt a szemem. Még a legnagyobb hajtás közepette is. - Missy, mondd meg nekik, hogy hatszázezernél többet nem fizetünk - szóltam ki a tanácstalanul felém pislogó lánynak. - Tommy, keresd meg az ellátásfelelőst, és mondd meg neki, hogy keressen más beszállítót, de egy centtel sem lehet drágább a tavalyinál - Tommy kötelességtudóan bólintott, és már el is iszkolt. - Kap hat-ötvenet, ez a legutolsó ajánlatom - pillantottam a velem szemben ülő férfira, aki nyelt egy nagyot, miközben a kezemet a telefonhoz közelítettem. - Öt másodperc múlva felveszem ezt a kagylót. Pontosan ennyi ideje van dönteni - mondtam. A pasas a szája szélét rágcsálta. - Négy... - számoltam vissza. 
- Rendben! - kiáltott fel. Győzedelmes mosoly kúszott az ajkamra. 
- Öröm önnel üzletelni. Missy odakint elmondja a részleteket - biccentettem a sebesen telefonálgató lány felé, mire a tárgyalópartnerem felállt, elmotyogott egy köszönöm-öt, és már ott sem volt. Én pedig fogadtam Beyoncé menedzserének hívását. 

Aznap este én jöttem el utolsóként az irodából. Ez általában így van, nem szeretem, ha az alkalmazottaim többet dolgoznak, mint én. Komótosan szálltam be a liftbe, és kértem azt le a mélygarázsba. Elővettem a telefonomat, és írtam egy üzenetet Eric-nek, hogy hamarosan hazaérek. Ügyeletes vagyok ma éjjel. Reggel találkozunk!  - érkezett a válasz. Ja, persze. Minden héten szerdán éjjeli ügyeletes. Néha azt gondolom, direkt vállalja be ezeket, hogy ne kelljen otthon lennie. Ő a főorvos, konkrétan eldönthetné, hogy ki mikor dolgozzon, erre ő éjjelre osztja be magát. 
Eric abban a kórházban dolgozik, ahol apám az orvosigazgató. Előtte meg a nagyapám volt. Azelőtt meg a dédnagyapám. Nem csoda, hogy oltári csalódás voltam öt évvel ezelőtt, amikor közöltem, hogy gazdasági egyetemre szeretnék menni, nem orvosira. Apa konkrétan nem szólt hozzám egy hónapig, anya pedig igyekezett meggyőzni, sikertelenül, persze. Engem nem tud érdekelni sem az anatómia, sem az, hogy másokban turkáljak. Erre nyilván az volt a reakció, hogy oké, de akkor legalább "ésszel házasodjak". Kapóra jött hát a kórházba frissen bekerülő orvos, akinek a diplomáján még nem száradt meg a pecsét. Apa hozta össze a találkozónkat, még az sem érdekelte, hogy Eric hét évvel idősebb nálam. Elvégre, orvos, úgyhogy minden megbocsájtható neki. Oké, annyira azért nekem sem volt kifogásom ellene, Eric ugyanis elképesztően dögös a maga százkilencven centijével, az izmos karjával, a kockás hasával, a szemébe lógó, édes fürtjeivel, a világítóan kék szemével, és azzal az utánozhatatlan, imádnivaló mosolyával. Apa terve működött, találkozgatni kezdtünk, szép lassan egymásba szerettünk, és immár öt éve vagyunk együtt, másfél éve pedig, amikor lediplomáztam, beköltöztünk a belvárosi penthousba, amit közösen vettünk. 
Az egyetem alatt kaptunk egy feladatot. Terveznünk kellett valami újat, valami korszakalkotót, amilyet még senki nem talált ki. Imádom az ilyen kreatív feladatokat, úgyhogy egyből belevetettem magam, és kitaláltam egy fesztivált, ahol nem létezik pénz, nem létezik gyűlölet, csak kedvesség és szeretet. Az emberek letöltenek egy alkalmazást a telefonjukra, létrehoznak egy profilt, és az alapján tudnak költekezni, hogy másokkal hogyan viselkednek. Ha van egy kedves szavuk valakihez, az illető tud szavazni rá, amivel az adott profil büdzséje növekszik. Minden jutalmazható, a kedvesség, a segítőkészség, vagy ha egyszerűen egy jót beszélgetnek. Természetesen tarifák is vannak, nem lehet csak úgy szórni a szavazatokat. Az applikáción belül ki lehet választani, hogy pontosan mi miatt akar "pénzt" adni egy profil egy másiknak, a standard lehetőségeken felül pedig az "egyéb" ablakba be lehet pötyögni, ha valami különleges dolog történt. A fesztivál ideje alatt több száz informatikus figyeli a profilokat, és ezért villámgyorsan reagálnak az újonnan felmerülő dolgokra, amennyiben megfelelőnek ítélik, az adott személy megkapja a szavazatot, vagyis az elkölthető pénzt, ha pedig valaki trollkodni próbált, azt könnyen kiszűrhetik. A standoknál az eladók egyszerűen csak lecsippantják a vásárló telefonján megjelenő vonalkódot, ami automatikusan levonja az elköltött összeget a profil számlájáról. Eleinte elég működésképtelennek gondoltam ezt a koncepciót, elvégre, az emberek könnyen átverhetőek, simán lehet tettetni is a kedvességet, de amikor kis mintán, az egyetemen belül kipróbáltuk, rájöttem, hogy ez nem igaz, vagy, legalábbis nem általánosságban. Mivel a szavazatokat nem a másik előtt adod le, hanem később, a saját belátásaid szerint dönthetsz. Ha úgy érezte valaki, hogy csak megjátszás volt a kedvesség, egyszerűen nem ad neki szavazatot, és kész. Természetesen a jegyár egy bizonyos részét folyamatosan elérhetővé tesszük, így ha senki nem szavaz az adott személyre, enni és inni mindenképp tud venni. Még egyetemista voltam, amikor az egyik tanárom továbbküldte az ötletet, az informatika tanszék megcsinálta hozzá az applikációt, egy multicég pedig felfigyelt rá, és az első évi megrendezés költségeit állták, azzal a feltétellel, hogy mindent én csináljak. Azóta pedig, minden évben megszervezzük a Love Fesztivált. 
Apa ekkor megjegyezte, hogy "nem is rossz", ami tőle a lehető legnagyobb dicséretnek számít. Nyilván nem választottam szét sziámi-ikreket, nem műtöttem meg senki szívét, és nem élesztettem újra senkit, ami az ő szemében igazán nagy dolog lenne, de azért mégiscsak elértem valamiféle sikert. De, végtére is, elégedett lehetett, mert a leendő veje alig két év után megkérte a kezemet, és pár hónapja, még bőven a harmincadik születésnapja előtt főorvos lett. 
Kár, hogy tőlem nem kérdezi meg senki, hogy elégedett vagyok-e. Basszus, miért ne lennék az? Eric okos, jóképű, a családom odáig van érte, a munkám remek, egy penthouse-ban lakom, és a Maldív-szigetekre tervezzük a nászutunkat. Ez minden, amiről a legtöbb gimis osztálytársam csak álmodni merne. És nekem megadatott. Túl hálátlan vagyok, az a baj. Biztosan az a baj.