Az életem.
A tavasz gyermeke vagyok, egy szép májusi napon születtem, Budapesten este hét óra egy perckor. A hét óra már foglalt volt, ekkor született az ikertestvérem, egy perces különbség, de hát akkor is ő az idősebb. Sárospatakon nőttem fel. Kicsiként borzasztó voltam, minden rosszaságban benne voltam, napi rendszerességgel kipakoltuk a ruhásszekrényeket, frizbiztünk a Cd-kel. Lefestettük az összes biciklit, elárasztottuk az alsó szintet, felgyújtottuk a szénakazalt, kigurultunk kocsival a kereszteződésbe. Bölcsibe nem jártunk, hála az égnek, utáltam volna, szóval amikor 3 évesek lettünk, óvodába kerültünk. Eleinte egy csoportban voltunk, de a rendszeres konfliktusok és verekedések után a szüleim jobbnak gondolták, ha külön csoportba kerülünk Kolossal, szóval én maradtam, ő váltott. Javított a helyzeten, imádtam óvodába járni, még délutánonként is aludtam, szóval amikor megkérdezték, hogy akarok-e 6 évesen iskolába menni, nemmel válaszoltam és maradtam még 1 évet. Aztán 2007-ben jött a változás, Hercegkútra mentünk, Kolos is meg én is, egy Német Nemzetiségi Általános Iskolába, 14-en voltunk az osztályban, így mi voltunk akkor a legnagyobb létszámmal rendelkező osztály, tehát miénk lett a nagyterem. Szerettem iskolába járni, fantasztikus közeg volt. Jött a második és harmadik, aztán a negyedik, rengeteg emlék. Mivel 4.-esek volt, következett a ballagás, nem sírtam, örültem, hogy vége. Ötödiket és hatodikat már Sárospatakon jártam ki, nagyon rossz volt, az osztályom szörnyű, a tanárok bénák, a gyerekek akár az ovisok. Hatodik után nem is volt kérdés, hogy iskolát váltok. Az Ávg hatosztályosa új volt, maga az iskola új dolgokat tartogatott. Az osztályom továbbra sem volt valami fényes, de a tanáraim jobbak lettek, az osztályfőnököm, aki emellett az angol tanárom is volt, fantasztikus személyiség, a valaha volt legjobb ofiként emlékszem rá. A magyar tanárom egy csinos szőke, fiatal nő volt, megszerettette velem az irodalmat és a nyelvtant. Az informatika tanárom nyomi volt, de azért voltak izgalmas órák. Az ének tanárom szintúgy nem volt normális, követési mániája volt, állandóan azt hitte őt szidjuk a háta mögött. A tesi tanárom kézilabda edzőként is dolgozott, szóval a tesi órák is nagyrészt erre épültek, de hát vízilabdásként a kézilabda nem okozott nehézségeket. Na és hogy a nyolcadik osztály utáni dolgokról tudjak mesélni, először beszélnem kell egy kicsit a vízilabdáról. Kezdjük az elejéről. Apa úszóedzőit végzett, szóval Kolossal születésünk óta vízhez vagyunk szokva, 2-3 éves koromban már a Bodrogban úszkáltam, szerettem a vizet, jól éreztem magam. 6 éves voltam, amikor a bátyám kitalálta, hogy vízilabdázni akar, el is kezdte, én rá egy évvel, a sulikezdéssel együtt kezdtem el, bár abban az évben nem sokat jártam edzésekre, még nem élveztem annyira, 2008-ban újra neki vágtam, Kolossal és egy haverunkkal. Döcögősen indult az elején, mivel enyhén túlsúlyos voltam, nem voltam túl ügyes sem a játékban, és azt sem mondhattam el magamról, hogy én vagyok a leggyorsabb a csapatban. Aztán elkezdtem nőni, megizmosodtam, egyre jobban játszottam, szorgalmasan jártam edzésekre és fejlesztettem magam. 2014-ben volt egy nagyobb áttörés, amikor elkezdtem járni "hajnali" úszásokra, iskola előtt minden nap elmentem az uszodába edzeni, mellette a délutáni heti 5 edzés, összesen 10 edzéssel rengeteget fejlődtem, idén ebből kevesebb lett, de továbbra is keményen hajtok, nagy céljaim vannak. Számomra a vízilabda már olyan, mintha a feleségem lenne, mintha elvettem volna a vízilabda istennőjét feleségül. Ez nem csupán egy sport a sok közül, a sportok sportja, az egyik leges legjobb dolog a világon. Nem csupán emberfeletti intelligencia kell hozzá, hanem figyelem, erő, akarat, versenyszellem, csapatszellem, összetartás, a csapat a legjobb barátod, akik támogatnak. Lemész edzésre, az edződ azt mondja ússz le 2-3 km-t, erőt veszel magadon. Ha egy vízilabdás beugrik a vízbe, nem azt mondja, hogy baszki már megint úszni kell. hanem azt, hogy ahh újra itthon. Annyi mindent mondhatnék, mégis csak annyit mondok, hogy imádom, mert ez az egy szó mindent magába foglal. Ez a vízilabda. Szóval nyolcadikosként el kellett gondolkoznom hogyan tovább. Mivel itt Sárospatakon ennél a klubnál nem volt esélyünk tovább, mivel a csapatunk kezdett szétoszlani, egyre többen hagyták abba, mert lettek más dolgok amik fontosabbá váltak nekik mint ez, a csapatunk. Budapestre akartam menni, gyerekkorom óta oda akartam menni, hiszen a szüleim is Pestiek voltak, a rokonaim nagy része is ott él, jó döntésnek tűnt, de aztán nem akartam eléggé, közben felvetődött az ötlet, hogy menjünk Debrecenbe, voltunk is pár edzésen, de végül közbe jött valami. A miskolci klub kérte, hogy menjünk el egy edzésre, jó ajánlatokat is tett, hogy elcsábítson minket, s végül sikerrel járt. 2015 nyarán már ott edzettünk és azóta is ott játszunk. Aztán jött az iskola, hogy ha már Miskolc, akkor egy jó suli legyen. A Földesre esett a választás. Nem mondom, hogy nagyon rossz iskola, de a tanárok, s a diákok enyhén szólva borzasztóak. Persze akadnak kivételek, mindenhol vannak, csak kevesen. Beszélnék még egy kicsit a múltról, először mondjuk a balesetekről, aztán talán a zenéről. 2009 nyarán éppen nagyon siettem le valamiért a szobámba, futottam le a lépcsőn, amikor megbotlottam, s legurultam, úgy tűnt semmi bajom nincs, a fülem kicsit sajgott, oda nyúltam, véres lett a kezem. Anyáék a kertben dolgoztak, szóval kinyitottam az ajtót is kiordítottam-,,anyaaaaaaa!! Azt hiszem leszakadt a fülem". Félreértés ne essék, nem szakadt le, csak kicsit megsérült, de aztán megragasztottuk és szépen begyógyult. 2010 nyarán egy elromlott hordozható Dvd lejátszót szereltem, aminek kicsit olvadt volt a töltője, de az csak utólag derült ki, amikor kiakartam húzni a konnektorból, egyből megrázott az áram, 220-30V nem kellemes, óriásit ordítottam, talán az egész házban lehetett hallani, anyáék egyből leszaladtak. Mivel kicsit sokkos állapotba kerültem, a kórházba is bevittek, 3 napig voltam megfigyelésen, szörnyű volt, de megúsztam. 2014-ben az öcsémet tanítottam harcolni, ezért készítettem erre a célra egy gyakorlóbábut. A baj csak az volt, hogy amikor ugrásból leakartam szúrni a bábút, a kés megállt a fában, az ujjam pedig rácsúszott az élére, nagyon fájt, s elég erősen vérzett is, Mostanra a seb már begyógyult, de a kisujjam utolsó percét azóta se tudom mozgatni. Aztán voltak fejsérülések, beleestem az árokba, fejbe dobtak kővel, de nem történt komoly baj, azt hiszem ennyi elég lesz,beszéljünk inkább a zenéről. Még kiskoromban elkezdtem zeneoviba járni, megszerettem a zenét, elsőben tehát folytattam a szolfézst és elkezdtem furulyázni, másodikban trombitálni kezdtem, de nem tetszett annyira, ezért elkezdtem baritonkürtön játszani, de második félévben már külön tanárnál dobolni is tanultam. Harmadikban elkezdtem zongorázni, s folytattam egészen negyedik feléig, nem volt jó viszonyom a tanárral. Ötödikben Elkezdtem dobolni és egy új szolfézs csoportba kerültem, ami jobb volt. Szegény tanárnőt nagyon sok alkalommal kiborítottuk, párszor sírt is. Hatodik végén abbahagytam a dobot, a tanár el is ment, szolfézsből pedig letettem az alapfokút. Választás elé kerültem, időhiányban szenvedtem, egyre több lett az edzés, nem volt több időm a zenesuliba járni. Imádok énekelni, gondolkoztam rajta, hogy külön tanárhoz járjak e, de az se fért volna bele. Néha leülök még zongorázni, megnyugtató. Sokat énekelek, a haverjaim nagy örömére, állandóan leakarnak ütni. Mindezek ellenére amikor hallok valakit énekelni, egyszerűen vele együtt akarok énekelni, s nagyon nehéz elnyomni ezt az érzést. Énekelek, s boldog vagyok és érzem azt, hogy most jó, ez benne a legjobb. Pár hónapja mentünk Nagyváradra edzőmeccsre, s a határon derült ki, hogy a sofőrnek lejárt az útlevele, tehát nem engedtek át a határon, mivel 2 busszal mentünk, úgy volt hogy a kicsik elmennek Nagyváradra, aztán vissza jön értünk a busz. Kiszedtük a cuccainkat a buszunkból és sétálva mentünk át a határon. Én meg még akkor is énekeltem, majdnem mindenki minket nézett, ahogy egy 16 fős társaság sétál át a határon, ráadásul én még énekeltem is, nagyon jó hangulat volt. Jelenleg a Földes 9/Nyek osztályába járok, elég nehéz félévem volt, a napok úgy teltek, hogy csak éljem túl, hétvégéről hétvégére éltem, szinte tönkretett. Januártól nagy változásokra van szükség, boldog akarok lenni. Minden egyes nap azt akarom érezni, hogy élek, hogy élvezem azt amit csinálok. Azt hittem az iskola tesz tönkre, de szerintem önmagamat teszem tönkre, s ha így folytatom, lelököm magam a szakadékba. Ez nem történhet meg, megkel magamat mentenem, de szükségem van valakire, egyedül nem bírom, egyszerűen nem megy.
